Kutatás
 

Az elkövetkező nap Harry jóformán nem is látta Pitont, csak a félig csukott ajtón keresztül. Perselus még az étkezésekkor sem jelent meg. Harry igyekezett feltalálni magát, de hiányzott neki a friss levegő. Vágyódva nézett kifelé a szabadba. A távolban látott néhány fát, és mintha valamilyen kis patak csörgedezett volna alattuk, de nem lehetett biztos benne. Ugyan baja biztos nem lett volna belőle, ha megkérdezi, ki mehet-e a szabadba, de inkább nem erőltette. Be kellett érnie a szűkös háromszor három méteres kis hátsó kerttel.

 

A legjobb indulattal sem lehetett ezt kertnek nevezni. Öreg fakerítés vette körül, ami mögül ki sem lehetett látni. Odabent nem volt fű, csak valami parajnak mondható aljnövényzet. Még egy virág sem volt, amit legalább nézegethetett volna. A nap fénypontját az jelentette, mikor egy béka, valami csoda folytán, beszökött az udvar árnyékosabb felére, és ott elmerült az iszapos kis pocsolyában.

 

Harry eleinte csak távolról szemlélte az aprócska jószágot, majd egy fűszállal kezdte el bökdösni. Mikor ezt is megunta, beszaladt a házba, és kért egy üveget Trixitől. A manó nem értette, minek az a fiúnak, de persze odaadta neki. Mikor aztán meglátta, hogy a fiú egy zöld színű békát hoz be a lakásba, sápítozva elé állt.

 

- De úrfi, ezt nem szabad.

 

- Miért nem? Olyan aranyos – panaszolta a fiú.

 

- De neki jobb odakint, a szabadban – mutatott ki a manó. Harry elhúzta a száját, és bosszankodva visszakullogott. Trixi sajnálta Harryt, így utánament, és azon a sarkon lekerítettek egy kis részt, hogy a béka ne szökhessen el onnan.

 

- Így neki is jó, és az úrfi is nézheti – mondta a manó.

 

- Igazad van – bólogatott egyetértőn Harry.

 

Délután Perselus egy fiolányi bájitalt nyomott a házimanó kezébe, hogy itassa meg Harryvel. A manó ugyan hezitált, úgy vélte, ezt inkább Pitonnak kéne csinálnia, de Perselus egyértelmű utasítást adott neki. Harry undorral nézte a furcsa színű és szagú folyadékot, viszont nem sokáig ellenkezett. Egy hajtásra megitta a bájitalt, és igyekezett nem panaszkodni. Trixi meg is dicsérte, amiért fiatal kora ellenére nem nyafogott.

 

Harry napja ezután zavartalanul folyt tovább. Legtöbb idejét a békájával töltötte, vagy Trixinek segített. Este, mikor Perselus vacsorázni se jött ki, Harry már nem bírta tovább, és bekukucskált hozzá. Piton elsőre észre sem vette, hogy a fiú ott van, csakis a papírokkal foglalkozott.

 

- Uram… Perselus bácsi? – kezdte félénken. Piton meglepetten kapta föl a fejét. Azt hitte, egyedül van. A fiú most olyan kicsinek tűnt a félig csukott ajtóban állva.

 

- Igen?

 

- Nem vacsorázik? – kérdezte a fiú.

 

- Nem vagyok éhes – válaszolta Piton, miközben megdörzsölte az orrnyergét.

 

- De ha eszik, jobban tud gondolkodni… - taglalta Harry. Perselust egyre kíváncsibbá tette a gyerek viselkedése.

 

- Mi ez a hirtelen jött aggodalom?

 

- Semmi – vont vállat a gyerek, és már fordult volna ki, de Piton hangja megállította.

 

- Érdekel, hogy mire jutottam? – kérdezte kissé rekedtes hangon. Harry azonnal megfordult, és csillogó szemekkel nézett a férfira.

 

- Azt hiszem – felelte bizonytalanul. Piton csak felhorkantott. Nem igazán tudott kiigazodni a gyereken. Egyszer úgy viselkedett, mint egy gyerek, máskor, mint egy felnőtt. A makacságát pedig biztos volt benne, hogy Pottertől örökölte.

 

- Ülj le, ez egy kicsit hosszú lesz – morogta a fiúnak, aki azonnal lehuppant az íróasztal előtt álló székre. Perselust meglepte, hogy a fiú milyen intenzitással fordul felé. Azt hitte, majd ismét hárítani fog, de nem ez történt.

 

- Nos, ahogy utánanéztem, az ilyen kómás betegek állapota két dolog miatt lehet olyan, amilyen. Az egyik, hogy a testük megsérült – vagyis az agyuk – ami miatt nem képesek fölébredni. A másik pedig, hogy olyan trauma, sokk érte őket, ami kiváltotta, hogy a tudatlanságba meneküljenek.

 

- Anyának melyik van? – faggatózott Harry.

 

- Még nem tudom. Átnézem az összes feljegyzést. Ha testileg van baja, akkor bájitallal illetve bűbájokkal talán tudom kezelni…

 

- És, ha a másik? – kérdezte rémülten Harry.

 

- Abban az esetben még nem tudom, hogy mit tegyünk. Mindenesetre, azzal nem ártunk neki, ha beszélünk hozzá. Átnéztem mugli orvosi feljegyzéseket, és a felébredt kómás betegek többsége azt mondja, hogy hallotta a szeretteit, amint hozzá beszéltek – taglalta a férfi. Harry kissé szégyenkezve fixírozta a padlót.

 

- Te félsz az anyádtól? – szögezte a fiúnak a kérdést Piton. Harry fölkapta a fejét, és tiltakozni kezdett, de szemében megcsillant a félelem szikrája.

 

- Én nem!

 

- Már pedig nem úgy tűnik. Ha nem félnél, be akarnál menni hozzá – vetette oda Piton.

 

- Én csak… Őszintén, anya felébred, mielőtt letelik az ideje? – szögezte Perselusnak a kérdést Harry. Piton megmerevedett. Annyira szerette volna azt mondani, hogy biztosan rendbe jön, de erre olyan kicsi volt az esély, minthogy Voldemort feltámadjon.

 

- Nem kertelek… kevés rá az esély. Minden attól függ, hogy melyik eshetőség áll fenn. Viszont akkor is csak olyan tíz… tizenöt százalékos esély van rá – jelentette ki a férfi. Harry még nem ismerte annyira a számokat, de azt tudta, hogy ez nagyon kevés. Nem tudta, hogy mihez kezdjen, úgy érezte, hogy teljesen egyedül van, és ez igaz is volt. Nem tartozott senkihez és sehova.

 

- Ha anya meghal, akkor valaki örökbe fogad majd – kezdte rekedten. Perselus egy kicsit megsajnálta a gyereket. Ismerte a kilátástalanságot, amit most neki kell átélnie. A különbség csak annyi volt, hogy neki voltak szülei, mégis ugyanúgy egyedül volt, mint ő.

 

- Igen. Viszont garantálom, hogy egy rendes családhoz kerülj – ígérte meg a férfi. Harry elhúzta a száját, de nem válaszolt. Lecsusszant a székéről, és elindult z ajtó felé.

 

- Jó éjt – köszönt el és becsukta maga mögött az ajtót. Piton iszonyat rosszul érezte magát. Bűntudata volt a gyerek miatt, de hogy pontosan miért, azt nem tudta. Csak nehezen tudott visszatérni a papírokhoz, és bőven éjfél után hagyta csak abba a tanulmányozásukat.

 

~L/P~

 

Másnap reggel Harry feszülten és idegesen kelt. Piton sejtette, hogy a látogatás miatt ilyen a gyerek, de úgy vélte, ez elengedhetetlen. Ha nem alakulnak jól a dolgok – már pedig nem úgy nézett ki – nem akarta, hogy Harrynek bűntudata legyen egy életen át, amiért nem is látogatta meg az anyját. Harryre indulás előtt még a hasgörcs is rájött, de Piton egy bájitallal gyorsan orvosolta a helyzetet, így a fiú már nem talált több kifogást, kénytelen volt menni.

 

Ahogy Roxmortsba értek, Harrynek még a szája is tátva maradt. Rengeteg embert látott, furcsa ruhákat viseltek, seprűn röpködtek és varázsoltak az utcán.

 

- Tyűha – nyögte a gyerek csodálkozva.

 

- Ez Roxmorts. Az egyetlen csakis varázslók lakta város egész Angliában – magyarázta Perselus.

 

- Az egyetlen? De a többiek hol laknak? – kérdezte eltűnődve Harry, miközben elindultak.

 

- Úgy, mint én, elvegyülve a muglik között – adta meg a választ a férfi. Épphogy elérték a Szárnyas Vadkant, mikor az ajtó kivágódott, és egy félrészeg varázsló landolt az utcakövön.

 

- Még egyszer meg ne lássam, hogy csalsz varázslósakkban – dühöngött egy idős ember, majd egy jó nagyot köpött a földön fekvő ember mellé.

 

- Aberforth – köszönt neki Piton, mire a férfi arrébb állt, és beengedte őket. Harry szájtátva nézett a kocsmárosra.

 

- No mi van, fiam? Nem láttál még kocsmárost? – kérdezte az öreg a gyerektől, miközben felkísérte őket az emeletre.

 

- Ilyen koszosat még nem – vallotta be Harry, majd ijedten nézett Pitonra, aki rosszallóan összevonta szemöldökét. Azonban úgy tűnt, a beolvasás tetszik Aberforthnak.

 

- Szókimondó gyerek, ez tetszik… Ha bármikor szeretnél megtanulni kecskéket röptetni, hát szólj – ajánlotta föl az öreg és Harry boldogan rábólintott. Piton csak a szemét forgatta.

 

Lassan odaértek az ajtó elé. Harry ledermedt, és nem akart megmozdulni, főleg, mikor már Albus is kijött eléjük.

 

- Harry, jól vagy? – kérdezte az idős mágus.

 

- Nem – nyögte a fiúcska, és lépett egyet hátra.

 

- Megegyeztünk, bemész, és beszélsz hozzá – parancsolta Piton.

 

- De mit mondjak? – kérdezte riadtan a fiú.

 

- Nem tudom! Felőlem azt is elmesélheted neki, hogy elfenekeltelek, a lényeg, hogy beszélj hozzá, bármiről – tárta szét a karját a férfi. Albus annyira megsajnálta a fiút, hogy kért egy kis időt Pitontól, így Perselus ment be elsőnek.

 

Lily most is ugyanúgy feküdt az ágyon, mintha csak aludt volna. A férfi leült az ágy mellé, megfogta Lily kezét, és beszélni kezdett.

 

- Szia, Lily, ismét itt vagyok. Van egy meglepetésem a számodra. Elhoztam a fiad. Nemsokára ő is bejön hozzád… kicsit zavarban van, ne haragudj rá ezért. Lehet, majd árulkodni fog, ezért előre szólok, elfenekeltem, amiért nem jött el a múltkor. Nem volt olyan vészes a dolog, csak tízet csaptam a hátsójára, és nem bántom többet. Egyébként már bevette a csontforrasztót, és estére leveszem azt a barbár gipszet a kezéről. Apropó, átnéztem a vizsgálati eredményeidet, még nem jutottam vele sokra, de vannak elképzeléseim – mesélte kedvesen. Folyamatosan simogatta a nő kezét, remélve, hogy az reagál rá valamit, talán megszorítja, de semmi.

 

- Azt hiszem, beküldöm a fiút, ideje megismerned őt – állt föl tétován a nő mellől.

 

Ahogy kinyitotta az ajtót, Harry ijedten rezzent össze. Rettegett, talán még életében nem rettegett ennyire semmitől. Szabályosan rosszul volt attól, hogy az anyját így kell látnia. Viszont végül Piton haragos tekintete láttán besomfordált. Nagyot ugrott, mikor becsukódott mögötte az ajtó.

 

Félősen indult el az ágy felé, hogy jobban láthassa azt, aki ott fekszik. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy az ott az ő anyja. Eleinte csak állt ott, és bámulta a beesett arcot. Talán attól félt, hogy hirtelen fölébred, és rátámad, mint a mugli horrorfilmekben. Végül legyőzte a félelmét, és leült a székre.

 

- Szia… – köszönt bizonytalanul. Igazából butaságnak tartotta ezt az egészet. Elvégre az anyja úgy sem hallja őt, akkor meg minek beszéljen hozzá.

 

- Perselus bácsi mondta, hogy beszéljek… de nem tudom, hogy minek. Azt mondta, kicsi az esélye, hogy fölébredsz… – taglalta, de igyekezett nem anyjára nézni.

 

- Jobb lenne, ha tudnál beszélni. Akkor kérdezhetnél – sóhajtott föl. Végül egy ötlettől vezérelve ő maga vette át az anyja szerepét is.

 

- Hogy vagyok? Hát eléggé izgultam, és egy kicsit fáj a karom. Biztos a bájitaltól, amit megitattak velem – panaszolta el.

 

- Igen, ettem, de csak keveset. Nem volt jó a hasam, fájt, de arra is kaptam valamilyen bájitalt – mondta. Várt egy kicsit, eltöprengett, hogy mire lenne kíváncsi az édesanyja.

 

- Hogy kijövünk-e Perselus bácsival? Eléggé furcsa, nem sokat beszél, csöndben a szobájában van, ő egy nagyon szomorú ember – mesélte elmélázva. Lassan kezdett feloldódni, és már a lábát is lóbálta a széken ülve.

 

- Hogyan bánik velem? Velem rendes… azt hiszem. Petunia néniék nem voltak rendesek, ők vertek, és éheztettek, meg bezártak. Nem volt ruhám, szobám, semmim… Viszont most van. Perselus bácsi nekem adta a régi szobáját. Szép kék lett a fala, és vannak játékaim meg ruháim. Albus bácsi fog tanítani írni, olvasni és számolni. És mindig van sok ennivaló. Trixi, tudod, ő egy házimanó, ő főz. Szoktam neki segíteni. Aztán ott van Kvakk, a békám! Trixi segített csinálni neki egy otthont, hogy ne bánthassa senki. Kint lakik a kertben – hadarta. Ezután már szinte le sem lehetett lőni. Perselus úgy fél óra múlva kopogott be hozzájuk.

 

- Szabad – szólt ki Harry.

 

- Kibeszélted magad? – kérdezte Perselus.

 

- Azt hiszem – felelte Harry bizonytalanul.

 

- Szeretnél még beszélgetni édesanyáddal? – jött a kérdés az igazgatótól.

 

- Azt hiszem – hangzott a válasz.

 

- Nagyszerű, ugyanis a további kezelések és kutatás miatt édesanyádat átvisszük a házamba – jelentette be Piton. Harry szabályosan leugrott a székről.

 

- Hogy mi?! De hát miért? Hol fog lakni? – értetlenkedett a gyerek. Az egy dolog volt, hogy most beszélt hozzá, de nap mint nap végigcsinálni ugyanezt, azt nem bírná, biztos hogy nem.

 

- Az én szobámban fog aludni – vágta rá Perselus.

 

- Magával? – kerekedett ki Harry szeme. Perselus, látva a gyerek zavarát, helyesbített.

 

- Én leköltözöm az irodába, anyád pedig megkapja a hálómat, ilyen egyszerű – felelte végül.

 

- De ez nem veszélyes? – faggatózott Harry.

 

- Nem, édesanyád alszik, nem tud ártani sem neked, sem senki másnak, nem mintha akarna – dünnyögte Albus. Harry nem tűnt túl boldognak, de Perselust ez nem érdekelte. Sikerült meggyőznie az igazgatót, hogy jobb, ha Lily a közelben van, így közvetlenül tud vele foglalkozni.

 

- Hát jó – adta meg magát a gyerek, de nem tűnt túl lelkesnek. Ezután még megbeszélték, hogy Dumbledore minden nap egy órát korrepetálja Harryt, illetve hogy Lily mikor és hogyan kerül majd át a Fonó sorra.

 

Perselus már alig várta, hogy nekikezdhessen szobája átalakításának. Még így is örült Lily jelenlétének, hogy az semmilyen életjelet nem adott irányában. Harry ezzel ellentétben ismét begubózott, és ki sem akart mozdulni a szobájából. Piton eleinte próbálkozott, de aztán ráhagyta a gyerekre. Valahogy jobban lekötötte, hogy Lily nemsokára megérkezik. Mikor aztán a Lily szobájával készen volt, elkezdte átalakítani az irodáját. Nem is vette észre, hogy Harry a lépcső alján ülve figyeli őt. A fiú eléggé gondterhelt képet vágott, és aggodalma egyre csak nőtt, ahogy figyelte Pitont.

 

- Mi baja az úrfinak? - kérdezte Trixi, miközben friss virágot tett a nappaliban lévő vázába.

 

- Semmi – morogta Harry.

 

- A semmitől az úrfinak nem lógna úgy az orra – jegyezte meg a manó.

 

- Nem tartozik rád – vetette oda kissé sértetten a gyerek. Trixi csak pislogott párat, de nem törődött a fiúcska sértegetéseivel.

 

- Harry úrfinak rossz a kedve, Perselus uramnak pedig jó. Itt valami nagyon nincs rendben – dünnyögte a manó. Már feltűnt neki, hogy mióta Piton bejelentette, hogy Lily ott fog lakni, Perselus boldog, de Harry ideges.

 

- Nem értem – dünnyögte Harry elszomorodva.

 

- Mit nem ért?  – nézett rá hatalmas szemekkel Trixi.

 

- Miért akarja Perselus bácsi annyira, hogy anya itt lakjon? Úgy sokkal rosszabb lesz őt elveszíteni – panaszolta a gyerek. Trixi már értette, hogy honnan fúj a szél. Óvatosan lekuporodott a fiúcska mellé. Közben az irodában ténykedő Pitont fixírozták mind a ketten.

 

- Tudja úrfi, az úr, nagyon szerette, és még most is nagyon szereti Lily asszonyomat. Az úrnak nagyon fontos az asszonyom jelenléte, még ha ilyen szomorú véget is kell érnie… – taglalta a manó.

 

- Barátok voltak – jelentette ki Harry, de úgy tűnt, nem hibázott rá a dologra. Trixi nem felelt semmit, csak csöndesen odább állt. Harry kíváncsian szemlélte a már-már majdnem mosolyogva készülődő férfit. Nem értette a másik megnyilvánulását, egyszerűen nem értette.

 

~ L/P ~

 

Odakint már jó ideje sötét volt, a Fonó sori ház lakói már régen megvacsoráztak. Harry, bár máskor szeretett sokáig fönt maradni, most idő előtt ágyba bújt. Szabályosan menekült azelől, hogy látnia kelljen, ahogy az édesanyja megérkezik. Ezzel szemben Perselus izgatottan várta Albust, és vele együtt Lilyt is. Már tizenegyet ütött az óra, mikor az ajtón valaki kopogtatott. Piton Trixit félrelökve rohant kinyitni azt. Dumbledore volt, karjában egy alélt és törékeny női testet tartva. Piton azonnal az emelet felé irányította őt.

 

- Sikerült elkészülnie? – kérdezte Albus.

 

- Igen, minden készen van – vágta rá Perselus, és kitárta az ajtót. A szoba, amiben előző éjszaka még ő aludt, mostanra teljesen átváltozott. A fal rózsaszínű volt, a bútorok pedig világosak. Legalább háromvázányi virág volt a helyiségben, amitől olyan érzése támadt az embernek, mintha egy réten lenne. Albus óvatosan letette Lilyt az ágyra, és betakarta.

 

- Remélem, nem hiába hoztam őt ide – suttogta, miközben szelíden végigsimított a nő arcán.

 

- Megteszek minden tőlem telhetőt – jelentette ki Perselus határozottan. Azonban Dumbledore nem tűnt elégedettnek.

 

- Nem csak Lilyről van szó, pontosabban nem róla – kezdte suttogva. – Perselus, tudja, hogy nem sok esély van rá, hogy Lily életben maradjon. A legfőbb célunk, amellett, hogy mindent megtesz érte, az, hogy Harry megbékéljen az anyjával. Nem válhatnak el így egymástól – szögezte le ellentmondást nem tűrőn az igazgató. Perselus arca megmerevedett, és ismét fellángolt benne a régi düh.

 

- Maga kétszínű, manipuláló szemét… Nem volt elég, hogy maga miatt Lily ilyen állapotba került? Most még az is fontosabb, hogy a fiúnak ne legyenek komplexusai majd a nőkkel? – förmedt rá idegesen.

 

- Na, álljon meg a menet! Nem én voltam, aki elárulta Voldemortnak a jóslatot, ha már a bűnöst akasztjuk, kutasson csak a saját lelkiismeretében – dohogta az igazgató.

Perselus dühösen feltépte az ajtót, és levágtatott az emeletről, egyenesen ki a házból. Elege volt, nem akarta tovább hallgatni. Tudta ő nagyon jól, hogy hibázott. Viszont az nem hiányzott neki, hogy pont Albus Dumbledore vágja a képébe. Még, ha igaza is volt az öregnek, ő feleannyit sem szenvedett az ügy miatt.

 

Nem volt neki elég, hogy nap, mint nap rémálmai vannak, hogy nincs egy nyugodt perce, ráadásul Potter fiát is el kell viselnie. Most még ráadásként a képébe vágják, hogy ő a hibás! Már jó messze járt, mérgében azt sem tudta, merre van. Lassan kiért a városból, és már csak az úton lévő lámpák szolgáltattak neki némi fényt. Fáradtan sétált le a kis patak partjára, és ült le a fűbe. A vize nem volt olyan tiszta, mint régen, de még nem is volt elviselhetetlen, bár a néhol előbukkanó, döglött halak jelezték a közeli gyár „jótékony” hatását, amely visszafordíthatatlan változásokat fog majd okozni a jövőben.

 

Ahogy ott ült, meglátott egy aprócska, barna nyulat a fűben, amint kétségbeesetten próbál szabadulni a lábára szorult hurokból. Piton egy darabig csak nézte, majd pálcáját a hurokra irányítva elvágta azt. Várta, hogy a nyúl majd elszalad, de nem ez történt. Szerencsétlen pára, csak hevert ott, kinyújtott lábakkal, mint aki alig várja, hogy utolérje a vég. A férfi betudta ezt az élet iróniájának. Ő is hasonlított erre a nyúlra.

 

Csapdába esett, mikor beállt a halálfalók közé, aztán egyszerre egyedül találta magát. Minden és mindenki elhagyta. Ott hevert, a nyomorúságos béklyóval az alkarján, amelytől nem tudott szabadulni. Mikor aztán Voldemort elpusztult, és ő megszabadult, már nem volt ereje begyógyítani a sebeit. Azóta is csak fetreng a saját nyomorult életében, és várja, hogy elérkezzen hozzá a megváltó halál.

 

Biztosra vette, hogy ennek a kicsi nyúlnak is volt családja, csakhogy azok elhagyták őt, mikor bajba került. Megértette őket, hiszen mindenki félti a saját életét, de akkor is fájt így látnia szerencsétlent. Lassan felállt, és odasétált hozzá. A kis állat próbált volna menekülni, de nem tudott. A bal mellső lába megsérült, és úgy nézett ki, hogy már nem is lehet rendbe hozni. Óvatosan leguggolt a nyúl mellé, és alaposabban megvizsgálta a sebét.

 

- Sajnálom, de ezen már nem tudok segíteni – motyogta maga elé, majd fölemelte a pálcáját és a nyúlra célzott vele. A kis állat összerezzent, vinnyogott párat, majd Perselus varázslata után minden elcsöndesült. Már nem lehetett hallani a nyúl szuszogását, sem a kétségbeesett, vinnyogó hangot, amit eleinte adott ki magából.

 

Perselus még pár percig ott maradt, és nézte a jókora vértócsát a földön, míg végül úgy döntött, hogy ideje hazatérnie. Bármennyire nem volt kedve visszatérni, meg kellett tennie. Eldöntötte. Megtesz mindent Lilyért, még ha ő maga bele is hal. Ha le kell paktálnia magával a Sátánnal, hát megteszi, ha meg kell ölnie valakit azért, hogy Lily éljen, megteszi. Döntött, nem hallgat tovább Albus Dumbledore-ra, nem lesz tovább a szolgája, végre azt fogja tenni, amit ő akar. Amit pedig mindennél jobban akart, az Lily élete volt. Ha a nő később úgy dönt, bosszút áll férje miatt, az sem érdekelte. Meg fogja menteni őt, bármi legyen is az ára.

 

~L/P~

 

Ahogy belépett a házba, Dumbledore már nem volt ott. Rá oly jellemző módon szerette elkerülni a konfliktust, és ismét kereket oldott. Tett néhány lépést a konyha felé, de ekkor meghallotta Trixi rémült sikítását. A manó halálra vált arccal meredt a földre és az ott lévő véres lábnyomokra.

 

- Merlinre, uram megsérült? – kérdezte aggódva a manó. Perselus jól összefogta maga előtt köpenyét, majd ügyet sem vetve az aggódó pillantásokra, eliramodott szobájába.

 

- Jól vagyok – vetette oda félvállról, majd becsapta maga mögött az ajtót.

 

Nem akart beszélni senkivel, még egy manóval sem. Leült az ágy szélére, és elkezdett lepakolni. Szépen, lassan, komótosan, nem rohant. Küldött magára egy tisztító bűbájt, hogy a vértől megszabaduljon, majd elindult a konyhába. Már bőven elmúlt éjfél is, és Trixit sem találta sehol. Elkezdett kotorászni a mugli hűtőben, hátha talál benne valamit. Még volt egy kis maradék a vacsorából, így azt megmelegítette, majd fölkapott egy almát, és elindult vissza a szobájába. Evett pár falatot, bár igazából nem volt éhes. Közben tekintetével a véres talárját fixírozta, ami ott hevert az ablak alatt a földön. Várta, hogy a ruhakupac megmozduljon. Mikor aztán egy pár hosszú fül kalimpált ki a fekete anyag mögül, gyorsan ott termett, és a félbevágott almát letette a nyúl elé. Az aprócska nyúl riadtan nézett körbe, nem értette, hogy hol van. Félt a furcsa szagoktól, a hatalmas embertől, még az almában sem bízott, minek pedig nagyon jó illata volt.

 

- Enned kéne, vagy éhen halsz – mordult rá Perselus.

 

Odakint eléggé drasztikus volt, és amputálta a nyúl sérült lábát, így a bal mellső lába – vagy ami maradt belőle – most be volt kötözve. Piton ellátta és adott neki pár csepp fájdalomcsillapító bájitalt, illetve gondoskodott róla, hogy kis vendége ne kószálhasson el az éjszaka folyamán. Mikor mindennel végzett, ledőlt az ágyra, és eloltotta a gyertyákat. Pár percig néma csönd volt, majd Perselus szája mosolyra húzódott, ahogy meghallotta a sercegő rágcsálást. A nyúl elfogadta az almát, és bőszen falatozni kezdett.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.