A nem létező és elvesztett valóság

„Lehet, hogy terhes vagyok!” A kijelentés még most is ott lebegett a nappaliban, sötét viharfelhőként nyomasztó köddel árasztva el az asztalnál ülő társaságot. Eleinte mindenki mély hallgatásba burkolózott, és igyekeztek a szenvedő lányra nem pillantani.

Hermione arcát tenyerébe temette, és még mindig zilálva vette a levegőt. Arca sápadt volt, már amennyire látni lehetett, s keze is kissé remegett. Furcsa mód elsőként Draco törte meg a csendet, és vontatottan így szólt:

– Mit akarsz tenni? – kérdezte rekedten, mire Hermione álmatagon fölpillantott rá.

– Hogy-hogy mit akarok tenni? – kérdezte kissé fölháborodva.

– Hát, gondolom Weasley gyerekét várod, és ebben az esetben, nem tudom, hogy miként érzel a magzat iránt.

Hermione maga sem tudott erre a kérdésre felelni. Hiába gondolkozott, annál a pontnál sohasem jutott tovább, hogy mi van, ha terhes… Most viszont ezt hangosan is kimondta, és így, annyira valóságosnak hatott az egész. Harry összeráncolt szemöldökkel nézte a szőke fiút és neheztelve morgott valamit.

– Nem kéne hülyeséget kérdezni. Mit csinálna? Megtartja! – vágta rá ellenvetések nélkül, mire minden szem rá szegeződött. Hermione szája vészesen megremegett, de nem szólt semmit. Ellenben Ginny durcásan csapott az asztalra.

– Mégis hogy gondoltad? Az a baba egy áruló gyereke. Hermionét egész életében Ronra emlékeztetné! Szerintem, ha akarja, nyugodtan vetesse el… – nem tudta befejezni, mert immár Harry is felpattant, s az asztal fölött sziszegett a lány arcába.

– Hogy mondhatsz ilyet? Az a gyerek az unokaöcséd, vagy húgod. Hogy képes arra bárki, hogy egy ártatlan léleknek s ártson. Megölni egy magatehetetlen magzatot éppen olyan bűn, mintha most kimondanád rám a halálos átkot. – fakadt ki a fiú, de ekkor már Piton is megszólalt.

– Szerintem kár ezen vitatkoznotok, mindkettőtöknek igaza van. Szörnyű dolog elhajtani egy magzatot, de ebben az esetben lehet, hogy ez a jobb megoldás. Tudom, kegyetlenül hangzik, de nem ti vagytok, és lesztek Hermione helyében. Ha megtartja, neki kell felnevelnie, gondolkodni róla, és nap, mint nap szembesülni Weasley árulásával. Viszont ha elveteti, ott lesz a lelkiismeret furdalás, a bűntudat, hogy véget vetett egy életnek, mely részben belőle származik. Ha fogalmazhatok így, saját lelkének egy részét öli meg… 

Hermione még könnyes szemmel meredt a férfira, és nem tudta mit mondjon. Nem érezte magát elég erősnek, arra, hogy egy gyereket egyedül neveljen fel. Márpedig abban biztos volt, ha megszüli, akkor már nem dobja el magától. Ott volt a kísértetként, a feje felett lebegő valóság, miszerint a gyermeke apja egy áruló… halálfaló. Végül lassan fölállt, s egy szó nélkül elindult szobája felé. Piton nem állította meg, tudta, ez most az ő döntése, és mikor Harry utána akart menni, megállította.

– Harry! Itt maradsz! – a fiú mérgesen meredt vissza az ónix szemekre, majd dühösen kiviharzott az udvarra.

Ginny kissé tétován, de kisietett a fiú után. Odakintről heves veszekedés, kiabálás hangjai szűrődtek be. Majd a moraj folyamatosan elhalkult. Piton kilesett az ajtón és látta, amint fia magához öleli a zokogó lányt. Halványan elmosolyodott, hiszen ismét csak önmagát és Lilyt vélte fölfedezni bennük. Draco még mindig szótlanul ült az asztalnál, majd megelégelve a dolgot, vontatottan fölállt, betolta székét, és elindult fölfelé.

– Mire készülsz? – kérdezte tőle Piton.

– Semmire, csak elbeszélgetek vele. Megpróbálom rávezetni a helyes útra… – morogta maga elé, de Piton így is hallotta.

– Mintha te azt annyira tudnád. – horkantott föl, de amint meglátta a mérhetetlenül keserű tekintetet, inkább nem szólt semmit.

Draco fölvonszolta magát az emeletre, és a lányok ajtaján bekopogott. Válasz ugyan nem érkezett, csak halk szipogás szűrődött kifelé. A fiú belépett, és halkan leült a lány mellé az ágyra. Az könnyáztatta arccal meredt rá, és értetlenül pislogott.

– Te mit gondolsz? – kérdezte, majd megtörölte nedves arcát és szipogott még párat.

– Az én véleményem itt mellékes, ez a te döntésed, de mielőtt végleg eldöntenéd a saját életed és a benned növekvő magzat életét, hallgass végig egy történetet. Hermione tágra nyílt szemekkel meredt a mellette ülőre.

– Szóval, ez még hatodikban történt. Mint tudod, nekem külön „feladatom” volt, és azzal foglalkoztam. Pansyval még a tanév kezdetén szétmentünk, de nem is bántam. – kényszeredetten fölnevetett.

– Nem illetünk össze… Ő nem sokáig búslakodott, kinézte az utánam következő legjobb partit, Blaise-t. Már jó ideje együtt kavartak, aztán jött egy buli. Nyaggattak, hogy menjek le a klubhelyiségbe, én pedig a látszat kedvéért lementem hozzájuk. A buli elszabadult, és mindenki egy csomót ivott, aztán másnap arra ébredtem, hogy valaki fekszik mellettem, de mire teljesen magamhoz tértem, az illető eltűnt. Úgy több, mint egy héttel később Pansy jött hozzám siránkozva, hogy bajban van, mert terhes lett, és szeretne egy bájitalt.

– Én elleneztem, mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, de ő erősködött. Sajnáltam Blaise-t, mert a barátom volt, de mit tehettem volna. Tudtam, hogy a szülei kinyírnák, ha kiderülne a dolog, így megfőztem neki a bájitalt… – hangja elhalkult, és csak tétován nézett a lány szemeibe, aki kíváncsian meredt rá.

– A bájital, hatásos volt, és a magzat meghalt… aztán… – megköszörülte a torkát, mert hangja egyre rekedtebb lett.

– Aztán megköszönte, amit tettem, és azt mondta, tudja, mennyire nehéz lehetett ez nekem. Én persze értetlenül meredtem rá, és mondtam neki, hogy inkább Blaise-t sajnáld. Erre nagy szemekkel nézett rám, és azt felelte, minek, hiszen nem az ő gyereke volt… – Hermione a szája elé kapta a kezét.

– Igen, bevallotta, hogy az enyém volt, és, hogy ő azt hitte, én tudom… ha tudtam volna, most lenne egy majdnem egy éves gyerekem… ettől az egésztől felnyílt a szemem. Hogy holmi látszat, és vak tévhitek miatt kellett meghalnia egy ártatlan csöppségek, aki mit sem tehetett arról, hogy kik a szülei. Ráadásul… ráadásul a saját apja ölte meg. Ezután már nem tudtam hinni a parancsaiban, nem érdekelt, ha engem megöl, hiszen tőle csak így lehetett szabadulni… – Hermione szeméből kicsordult egy könnycsepp, majd óvatosan odabújt a fiúhoz, akinek furcsán csillogott a tekintete.

– Nem tehetsz róla, ha elmondta volna… – a fiú félbeszakította.

–Ha elmondta volna, akkor most apa lennék, és valószínűleg halálfaló, vagy halott. Egyik sem lett volna túl jó választás, főleg, hogy a gyermekemre is ilyen jövő várna, lehet, hogy neki ez volt megírva, hogy engem megmentsen.

A lány furcsán nézett a fiúra, majd egy pillanatra a hasára tette a kezét.

– Gondolod, hogy neki is valami célja van? - Draco bólintott, és ő is a lány hasára tette a kezét, amitől Hermione kissé megremegett.

– Biztos, hiszen mind okkal jövünk a világra, mindenkinek célja van, amit véghez kell vinnie. Na, de most menjünk, készítsük el azt a bájitalt! – kiáltott föl és Hermione megrettent.

– De én még… nem biztos, hogy el akarom vetetni. – hadakozott a lány, s közben ő is fölállt az ágyról.

- Nem is azt a bájitalt készítjük el, hanem a terhességi teszteset. - A lány kissé megnyugodott, és kisétált a fiú után. Leérve még pont összefutottak Harryvel, aki gyanakodva nézte őket, amint lesétálnak a laborba.

– Ezt nem hiszem el… - nyögte a fiú, de Ginny csitítólag átölelte.

Leérve újabb alakkal kerültek szembe. Piton egy üst fölött ténykedett, s annak bizarr fekete színe semmi jót nem ígért. Mikor meglátta az érkezőket, halkan szólalt csak meg.

– Mindjárt elkészül a bájital. – Hermione szíve hevesebben kezdett el verni, és kissé pánikolni kezdett. A furcsa fekete lötty leginkább a híg szurokra emlékeztette. Félve pillantott Dracóra, aki összeszűkült szemekkel nézte az üstöt. Aztán a professzor eloltotta a lángot, és kiöntötte a bájitalt. Már nyújtotta volna a lánynak, mikor Draco közbeszólt.

– Még nem döntötte el. Először megbizonyosodunk a dologban, a tesztfőzetet majd én elkészítem.

Perselus olyan tüzet vélt fölfedezni a fiú tekintetében, amilyet még soha. Csodálkozva bámulta a határozott mozdulatot, mellyel kivette kezéből a fiolát, és az asztalra helyezte. Ő csak bólintott egyet, majd kisétált a laborból, magára hagyva a fiatalokat.

Draco gyakorlott mozdulatokkal készítette elő az alapanyagokat, hogy aztán beletegye azokat az üstbe. Hermione elcsodálkozott azon, hogy a fiú most mennyire határozott, és a belőle áradó különleges aura valahogy őt is megnyugtatta. Végül a fiú felé pillantott és elmosolyodott. Ahogy Draco  a lány álmatag tekintetét meglátva, kíváncsi lett.

– Mit nézel annyira?

– Nem is tudom, csak jó téged munka közben nézni… – motyogta, és kissé elpirult, aztán arca elszomorodott.

– Valami baj van? – a lány először csak megrázta a fejét, majd halkan, szinte suttogva megszólalt.

– Mi lesz velem, ha megtartom?. Egyedül kell fölnevelnem, ki fogják közösíteni, ha megtudják, hogy ki az apja. Meg aztán nem lesz senki, akire számíthatnék… – a fiú együtt érzően elmosolyodott.

– Biztos találsz magad mellé egy rendes pasast, aki szeret majd téged, és a kis lurkót is! - a lány elfintorodott.

– Szerintem nem. Ha megtudják ki a gyerekem apja, még a közelembe se jönnek majd, vagy ha igen, őt nem fogják szeretni, akkor pedig inkább egyedül maradok. - Draco gondolkodott egy kicsit, majd a lányhoz fordult.

– Kell egy csepp véred.

A lány szó nélkül megszúrta az ujját, és belecseppentette vérét a főzetbe, az pedig elkezdett kavarogni.

– Egyébként, ha nem lesz senki, aki gondotokat viselje, majd én segítek. Vigyázok a kölyökre, néha nyugodtan hozzám vághatod majd, meg aztán, ki tudja, lehet, hogy megkedvel majd idővel a csöppség. – mindezt olyan őszinte mosollyal mondta, hogy a lány legszívesebben a nyakába ugrott volna.

Draco visszafordult és feszülten figyelte az üstöt, arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Na? Mit mond? – idegeskedett a lány.

– Mielőtt megmondom, szeretném tudni, hogy mi a döntésed.

Feszült csend következett, majd a lány egyik lábáról a másikra billegett, és idegesen tördelte a kezét. Magában már eldöntötte, mit fog tenni, de kimondani nagyon nehezére esett. Végül őszintén, csillogó barna szemeit a fiú szemeibe fúrva válaszolt.

– Megtartom, és szeretni fogom, megteszek érte minden tőlem telhetőt, amit csak tudok. - Draco elmosolyodott.

– Nem vártam mást tőled, Hermione. - Majd egy utolsó pillantást vetett a főzetre, mely most sárgán kavargott, majd visszafordult a lányhoz.

– Azt hiszem, erre így már nem lesz szükségünk. – mutatott az asztalon lévő magzatelhajtóra, és egy pálcaintéssel eltüntette azt.

A lány a szája elé kapta a kezét, hiszen ez csak egy dolgot jelenthetett, vagy mégsem? Draco arca még mindig nem árult el semmit, aztán lágyan elmosolyodott.

– A babára még várnod kell… nem vagy terhes.

Hermione megkönnyebbült, de ugyanakkor valami ürességet is érzett magában. Lehet, hogy szíve mélyén már ennyire megszerette volna nem létező gyermekét? Vagy a gondolat, hogy lett volna valaki, aki vigyáz rájuk, késztette ilyen érzésekre. Mozdulatlanságából egy erős kar ölelése zökkentette ki.

Észre sem vette, mikor fonódtak köré Draco karjai, melyek most óvón, védelmezően ölelték őt. Nem bírta tovább a feszültséget és keserves sírásba kezdett, válla rázkódott, könnyei megállíthatatlanul ömlöttek, míg apró kezeivel a fiú ingébe kapaszkodott. Draco a lány hátát simogatta, hogy valamennyire lecsillapítsa, és ekkor jöttek Harryék. A zöld szemű megmentő már a legrosszabbtól tartott a lány állapotát látva. Reszketeg hangon kérdezte meg a szőkét.

– Vége? - Draco megrázta a fejét, és halkan belekezdett.

– Már eldöntötte, hogy fölneveli, én pedig, hogy segítek neki, de kiderült, hogy az egész vaklárma volt. - Harry elvigyorodott.

– De hiszen ez jó hír! Viszont, akkor miért sír? - Ginny csak megrázta fejét, majd belekarolt Harrybe. Piton lépett be mögöttük, és csak halkan kommentálta a dolgokat.

– Tudod fiam, a váratlanul jött meglepetés, egyszerre átok és ajándék, de ha az ember veszi a fáradtságot, hogy megismerje a dolgok miértjét, végül az átokból ajándék lesz, és egy ilyen ajándék elvesztése rosszabb minden pokolnál… – nem is szólt többet, csak kisétált az ajtón, maga után vonszolva a megdöbbent fiút.

Ginny szorosan követte őket, majd az ajtó halkan becsukódott mögöttük. A zokogó Hermione egyre gyengébbnek érezte magát, és mikor ezt Draco is észrevette, elővarázsolt egy ágyat, hogy lefektesse a lányt. Tudta, nem tanácsos, most a szobájába vinni, hiszen ott van Ginny is, így inkább a labor mellett maradt. A lány engedett a szelíd erőszaknak és lefeküdt az ágyra. Azonban, mikor Draco el akar menni mellőle, ő megragadta karját.

– Ne menj… – hüppögte, és kisírt szemei a fiú maradásáért könyörögtek. Draco nem tudott mit tenni, így leült a lány mellé.

Fel sem tűnt neki, hogy a lány mikor hajtotta fejét a mellkasára és ő akaratlanul a kócos fürtök simogatásába merült. Furcsa érzés volt, meghitt, boldog, de ugyanakkor keserédes is. A lány gyászolta a nem létezőt, míg Draco hosszú idő óta most először hullatott egy könnycseppet az elveszett valóságért. Kettejük néma gyásza olyan érzéseket indított el bennük, amelyek ezek után visszavonhatatlanná váltak.

.oOo.

Súgó 4 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2009.07.24. 13:23 mei Szia drága!Hm most nem tudom,hogy mit mondjak ez annyira szép mégis annyira szomorú volt.Azért élveztem olvasni.Imádom benne,hogy Perselus annyira de annyira természetesen viselkedik mint apa mintha nem csak most tudta volna meg ezt hanem mindig is ő lett volna Harry édesapja.Hermione és Draco története a lehetséges és a már nem létező gyermekkel nagyon meginditott.Draconak igaza volt mikor azt mondta,hogy mindennek meg van a maga célja a maga oka.Azzal,hogy egy évvel ezelőtt nem tudta,hogy a saját gyermekét ölte meg azzal tulajdon képpen saját magát mentette meg egy borzasztó élettől ahogy a gyermekét is.Viszont ha tudta volna,hogy a gyerek az övé akkor nem tudta volna megtenni és akkor most lehetne részese ennek a csodának,hogy egy olyan családhoz tartozhat akik nem akarják őt semmire kényszeríteni és szeretik őt olyannak amilyen.Valójában én tökéletesen áttudom érezni a helyzetet hiszen én is jártam hasonló cipőben tizenhét évesen azzal a különbséggel,hogy az én magzatom magától ment el és ugyan nem tudtam róla,hogy terhes vagyok de mégsem bántott a dolog miután kiderült,hogy a párom egy szadista tehát első kézből tudom,hogy minden rosszban van valami jó is.Ettől függetlenül azért kicsit sajnálom az elveszett picike életet és a mai napig ha eszembe jut egy kicsit elszomorít de tudom,hogy nem csak neki de nekem is így volt a legjobb és ez valahol vígasztal.Valószínűleg Dracot is ez vígasztalja a tudat,hogy ez volt a legjobb megoldás mindkettőjüknek.Hermione pedig valószínűleg nem is igazán a még nem létező babajáját siratta hanem csupán bele élte magát a tudatba,hogy Dracora számíthatott volna annak ellenére,hogy egy árulótól lett volna gyermeke.Azt hiszem Hermione a szeretetet és törtődést hiányolja nagyon.Remélem,hogy ők ketten egyszer még összejönnek hiszen annyira jó látni őket együtt.Harryt is meg lehet érteni amikor ellenzi,hogy egy gyereket csak úgy megöljenek hiszen az a gyerek tényleg nem tehet semmiről de Perselus igyekezett megértetni vele,hogy ők soha nem lesznek Hermi helyében és a lánynak kell döntenie arról,hogy mit is akar tenni amennyiben valóban terhes.A végén pedig amikor kiderült,hogy mégsem az akkor elmondta,hogy a váratlan meglepetés egyszerre átok és ajándék és ha az ember végül megismeri a miértjét akkor az átokból ajándék lesz és egy ilyen ajándék elvesztése valóban rosszabb a pokolnál.Hiszen az élet maga az ajándék nem számít,hogy kitől van és valószínűleg Perselus ez alatt pontosan magára Lilyre és a fiára gondolt.Amit régen átoknak tartott mostanra ajándék lett és ő maga pontosan tudja,hogy ha ezt az ajándékot elveszítené az rosszabb lenne a pokolnál.Szerintem Perselus most pontosan azt érezte át,hogy ő maga hogyan érezne ha elveszítené az egyetlen gyermekét.Valahol tudat alatt biztos vagyok benne,hogy Harry is tudja ezt hiszen ő is ugyan úgy érezne ha elveszítené akár az apját akár Ginnyt akár Dracot vagy Hermit.Annyira boldog vagyok,hogy ők ennyire jól megvannak együtt,hogy valóban olyanok mint egy család.Én úgy érzem,hogy már Perselust sem zavarja,hogy ennyi gyerek veszi őt körbe,ezt sok minden bizonyítja.Az apró gesztusok a mosoly mikor a fiát látja Ginnyvel vagy akár Dracoval játszani.Nem kell kimondani ezek az apró dolgok ott vannak amik jobban bizonyítják,hogy Perselus most igazán boldog mint bármilyen elcsépelt szó.Köszönöm az új fejezetet.Igazán élvezet volt olvasni.Egyszerűen imádom ezt a történetet.Most nagyon de nagyon várom a kövi fejezetet.Puszi,mei. ui:ne legyél depis,azért remélem,hogy egy kicsit fel tudtalak vidítani a kritikámmal*megölelget*Puszika,mei.  Válasz: mei-kém *csillogó szemekkel odaszalad és a nyakába veti magát* Nagyon köszönöm, hogy mindig leírod a véleményed, és főleg, hogy ezt a történetet megosztottad velem. Tényleg sokat számít, ha van valaki, akiben képes megindítani valamit egy ilyen kis "Összecsapot" történet. És mindenkit megnyugtatok nem vagyok depis XD csak ugye minden nap más az ember életében, és ez egy kicsit rosszabb napon született fejezet volt. Na de remélem a másik történetemet is olvassa valaki :D. Mégy egyszer köszönöm. ÉS IMÁDLAK

2009.07.24. 12:13 Fantasia Na megnyugodtam, hogy mégsem terhes. Szerintem jobb így. Aranyos volt a vége. Válasz: Köszi. Nagyon fontolgattam ám, hogy mégis terhes lesz, de Draco bevállalja a gyereket (hüm lehet egy másik töri alapjai csillognak a fejemben) XD

2009.07.22. 23:49 Denelind Hűű ha...szóval vaklárma volt az egész. Nos nem is tudom...most megkönnyebüljek e vagy sem. Nagyon jó lett a történet, érdekes, de egyben jó. Nekem nagyon tetszett. Számomra nem volt depis a történet  / talán azért, mert én magam is depis vagyok O.o /, vagy te lennél az? Ne légy nincs értelme!! Válasz: Nos, hát én nem vagyok depis, csak a történet lett egy kicsit túúúl depis. Olyan önsajnálós, sötét és nyálas. (fú de szidom saját magam) Azért örülök, hogy olvasható

2009.07.22. 21:47 nimphadora23 Itt is van a fejezetecske, kellemes olvasgatást. (eléggé depis...)

1