|
Először a Roxfortban
Késő este volt, mire mindennel végzett. Úgy vélte ilyenkor már nem zavarja meg az igazgató nyugalmát és egy éjszaka még senkinek nem fog ártani. Még mindig harcolt magával, de lassacskán kezdte elfogadni a helyzetet, miszerint tehetetlen. Elment lezuhanyozni, majd sietősen ágyba bújt.
Reggel a nap könyörtelenül az arcába sütött, pedig még csak alig múlt fél hét. A férfi morogva kelt föl, és hasonló hangulatban kezdett neki az öltözködésnek. Utált mindent, a reggelt, a napot, az igazgatót, a kellemetlen helyzetet, az igazgatót, a kölyköt, oh és igen, ismét az igazgatót. Idegesen vágtatott föl a Nagyterembe, hogy megreggelizzen. Remélte, hogy az öreg nem kel föl ilyen korán, de tévednie kellett. Albus Dumbledore frissen és kipihenten ült az igazgatói székben és éppen egy jókora lekváros brióssal birkózott. Perselus megforgatta szemeit, és unottan odasétált.
- Oh, jó reggelt Perselus, kóstold meg ezt a brióst… - ajánlotta, mire Piton undorodva nézett rá.
- Én ilyen szemetet nem eszem – vetette oda, majd leült szokásos helyére az asztal szélére. A kelleténél sem akart közelebb kerülni az igazgatóhoz.
Az öreg kíváncsian méregette, és úgy öt perc után nem bírt magával… rákérdezett.
- Nos, hogy döntöttél? – érdeklődött. Perselus úgy nézett rá, mint akit meg akar ölni.
- Nincs választásom, nem igaz? – sziszegte olyan haraggal, ami elől az összes diákja sírva rohanna el. Ám az öreg igazgató csak jót kuncogott rajta.
- Ennek örülök. Akkor a reggeli után el is mehetnél érte… - Piton majdnem kiköpte a kávéját.
- Hogy mi?! Már ne is haragudjon, de a hamis papírok beszerzéséhez idő kell… - kezdett bele. Erre Albus felemelt egy stóc papírt és meglengette a férfi orra előtt. Piton majdnem felrobbant mérgében. Remélte, hogy az aznapot még megússza, és nyugta lesz holmi ostoba kölyöktől. Ám a sors, vagy inkább egy kotnyeles vénember mást tervezett neki. Kitépte a papírokat az igazgató kezéből, majd dühösen elsietett. Nem akart tovább ott maradni, mert félt, hogy akkor megölné az öreget, az pedig senkinek nem használna. Bár, ami igaz az igaz… ő egy kicsit elégedettebb lenne. Menet közben vetett néhány pillantást a papírokra, majd a kapuhoz érve hoppanált.
A Foltozott Üst melletti sikátorban szórt magára néhány álcázó bűbájt, amitől rövid barna haja, kék szeme és körszakálla lett. Így már koránt sem festet olyan ijesztően, mint a csupa fekete megjelenésével. Sietősen elindult az árvaház felé. Út közben azon járt az agya, hogy mégis mit vétett az emberiség ellen, hogy így kell szenvednie. Önsajnálata közepette meg is érkezett, majd becsöngetett. Korán volt, még nem volt nyolc óra sem, de az igazgatónő alig egy percen belül már a kapuban állt.
- Jó reggelt, miben segíthetek? – kérdezett rá, mert nem ismerte föl Pitont.
- Jó reggelt, igazgatónő… Perselus Piton vagyok… - A nő kikerekedett szemekkel nézett rá, majd beljebb tessékelte. Mikor már az irodában voltak Perselus levette álcáját, és egy hangszigetelő bűbájt küldött a helyiségre.
- Mire ez a nagy rejtőzködés? – értetlenkedett a nő.
- Tudja, az igazgató úr úgy vélte, hogy jobb lesz, ha a fiúról mindenki azt hiszi valahol Amerikában él… Ezért találtunk ki egy álnevet, külsőt és személyazonosságot. Én most Edward Wild vagyok, negyvenöt éves, van egy feleségem, akivel sajnos nem lehet gyermekünk ezért is szeretnénk örökbe fogadni egyet.
- Értem. Ha ez Harry érdekeit szolgálja, hát legyen. Ezek szerint a fiúcska önnel fog élni? – Piton a kérdés hallatán elhúzta a száját.
- Igen, felsőbb utasítás. Meg kell védenem… Majd csak túléljük mind a ketten – sóhajtott föl. Az igazgatónő megcsóválta a fejét.
- Kérem, próbáljon túllépni a fiú apja iránt érzett haragján. Harry jó gyerek, sosem ártott senkinek, pedig megtehette volna… Ő csak arra vágyik, hogy valaki elfogadja, és ne piszkálja amiatt, aki és ami. – Perselus bólintott. Az idős nő felállt és az ajtóhoz sétált. – Idehívom, hogy beszéljen vele – mondta, majd kiment.
Perselus idegesen szívta be a levegőt. Izgult, bár maga sem tudta, hogy mi miatt. Csak túl akart lenni ezen az egész bohóckodáson és ismét a kastélyban lenni. Ott aztán majd Potter mehet Albushoz, az igazgató meg kiélheti rajta az ostoba gyerekimádó hajlamait. Ahogy a gondolatmenete végére ért, nyílt az ajtó és megjelent az igazgatónő, mögötte pedig egy igen félénk fiúcska, akinek… törött volt a karja.
- Hát ez meg… ? – döbbent meg Perselus. – Hiszen tegnap még nem volt rajta… - A fiú nagyot nyelt, és lehajtotta a fejét.
- Igen. Az éjszaka történt, Harry nem zárta be az ajtót és a többiek azt hitték árulkodott rájuk, mert tegnap mindenkit eltiltottam a következő kirándulástól. Ezt persze Harryn bosszulták meg. Nemrég érkeztünk vissza a balesetiről… spirális törés. Bár Harry nem akar mondani semmit, gyanítom, hogy megcsavarták a karját… - suttogta a nő, és most még öregebbnek tűnt. Harry oltalmat keresve kissé behúzódott mögé, de folyamatosan Piton nézte. A férfi már azt se tudta mit mondjon. Csak egy éjszaka… egyetlen éjszaka volt.
- Remélem, most már megbüntetik a felelősöket – morogta végül.
- Amennyiben Harry elmondja, hogy kik voltak, intézkedem. – A fiú szinte pánikszerűen megrázta a fejét, mire Perselus felmordult.
- Fiú, mondd meg hogy ki tette ezt veled! – parancsolt rá. Harry lehajtotta a fejét, nem akart a férfire nézni.
- Harry kedvesem, mondd meg nyugodtan.
- De, megint bántani fognak… - suttogta alig hallhatóan.
Perselus felpattant és letérdelt a gyerek elé, majd az álla alá nyúlva fölemelte a fejét.
- Na ide figyelj. Most azonnal elárulod, hogy kik voltak azok, vagy nem állok jót magamért! Különben sem kell félned semmitől, mától velem fogsz élni, és ők már nem bánthatnak. –
A fiú szeme felcsillant. Hitetlenkedve nézett az igazgatónőre.
- Igazat mond, Harry. Sok mindent meg kell majd tudnod… - bíztatta a nő.
- Miket? – érdeklődött a fiú.
- Nem miket, hanem milyen dolgokat? – javította ki Piton.
- Ülj le Harry… - mutatott a nő egy székre. A fiúcska odasétált és helyet foglalt, de végig Perselust nézte, majd megszólalt.
- Emlékszem a bácsira… Megmentett a vasútállomáson – állapította meg, mire Piton bólintott.
- Igen, én vagyok az. Figyelj jól és ne szólj közbe, a végén majd kérdezhetsz. – A fiú bólintott. – Tehát, a többiek ugyebár csúfolnak téged, mert más vagy… de ez nem rossz dolog. Te különleges vagy. Varázserő folyik az ereidben, ahogy az enyémben is. A világon, amit ismersz, létezik még egy, a varázsvilág. Te odatartozol, ahogy a szüleid is oda tartoztak… Ők aurorok voltak, amolyan rendőrök, és a sötét mágusok, vagyis a bűnözők ölték meg őket, mikor kicsi voltál. Nem autóbalesetben haltak meg, ők hősök voltak… - A kisfiú szeméből kicsordult az első könnycsepp, de hallgatott. – A nagynénéd tudott az egészről, de ők nyílván nem szeretik a mágiát. Én ismertem a szüleidet, az édesanyád… jó barátom volt. A gond ott kezdődik, hogy amennyiben beleegyezel és velem jössz, akkor másik nevet kell majd viselned, nehogy a sötét mágusok fölismerjenek. Velem biztonságban leszel. Mindenki úgy fogja tudni, hogy a fiam vagy, aki eddig tőlem külön élt, de most ideköltöztél hozzám… Sajnos erre szükség van, mert ha a sötét mágusok tudomást szereznek rólad, akkor nagy bajba kerülsz, és mi is. Tehát… beleegyezel abba, hogy más néven élj, egy másik világban a… fiamként? – Harry kissé szédült, de bólintott. Feje kavargott a túl sok információtól. Végül összeszedte magát és kérdezett.
- Aki megölte a szüleimet… - kezdett bele.
- Már halott… Akkor halt meg, mikor a szüleid is. – Harry bólintott.
- Milyen a varázsvilág? – kérdezett rá.
- Majd meglátod a saját szemeddel. Én tanár vagyok, a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában. Az iskola egy régi kastélyban van, ott fogunk élni… - A kisfiú tátott szájjal nézett rá és csüngött minden szaván.
- És milyen dolgok vannak abban a világban? Van varázspálca és ilyen mágikus állatok? Repülnek seprűn? Hordanak vicces kalapot? Mindenkinek van fekete macskája? – és a kérdések csak úgy záporoztak. Eleinte bosszantotta a dolog a férfit, majd végül úgy kellett elfojtania egy mosolyt. A fiú pontosan olyan volt, mint Lily, mikor megtudta a varázsvilág létezését.
- Van pálcánk, azzal varázsolunk. Vannak mágikus lények, ilyenek a manók, törpék, gnómok, trollok, kentaurok és még sok más élőlény. Nem csak seprűvel közlekedünk, de van egy sport is, amit seprűn játszanak, a neve kviddiccs. A furcsa kalapokat általában inkább a boszorkányok hordják, de köztük sem mindenki… Ami a fekete macskát illeti, nem mindenkinek van és nem mindig fekete. Lehet bagoly, béka, denevér, vagy bármilyen más apró termetű állat… - Harry csillogó szemekkel és olyan átszellemült arccal nézett Perselusra. A férfi már azt hitte a fiú pillanatokon belül a nyakába ugrik.
- Mikor megyünk oda? – pattant föl a kisfiú és majd szétfeszítette a feszültség.
- Aláírjátok a papírokat, összecsomagolunk neked és mehettek – válaszolta az igazgatónő.
- De jó! – lelkendezett a gyerek.
Perselus kissé elbizonytalanodott azt a bizalmat látva, ami a fiúból áradt felé, és ezt szóvá is tette.
- Nem szeretnél látni esetleg valamilyen bizonyítékot, hogy nem-e hazudtam neked? – A fiúcska pislogott párat.
- Én hiszek a bácsinak… - válaszolta Harry.
- Az szép dolog, de mindig bizonyosodj meg róla, hogy amit neked mondanak az igaz – adta a tanácsot Perselus.
Harry összeszűkült szemekkel nézett rá.
- Akkor varázsoljon valamit – adta ki a parancsot a fiú. Perselus elővette a pálcáját, és magára irányította. Pár pillanaton belül ismét a szakállas barna hajú férfinek nézett ki. Harry tátott szájjal nézett rá.
- Vao… - nyögte.
- Most így fogok kinézni, amíg ki nem megyünk innen. Később majd visszaváltoztatom magam… - Harry bólintott.
- Miért? – jött a kérdés.
- Mert egyszer talán a gonosz mágusok idejönnek, hogy megkeressenek téged. Ezért mi most úgy teszünk, mintha egy másik családhoz kerülnél és Amerikában élnél… - Harry bólintott, és az igazgatónőre pillantott.
- Az igazgató néninek nem lesz baja, ha idejönnek a rosszak? – Perselus felsóhajtott. A gyerek jobban átlátta a dolgokat, mint várta.
- Pontosan azért, hogy az igazgatónőnek ne essen baja, módosítani fogjuk az emlékeit az örökbefogadásoddal kapcsolatban. – Harry ismét a nőre nézett.
- De fogok még találkozni a nénivel? – Harry bár reménykedett benne, hogy a felnőttek igent mondanak, valahol sejtette, hogy erre már nem lesz lehetősége a későbbiekben.
- Sajnálom Harry… de nem lehet. Ez így lesz jól. Neked már jó helyed lesz, biztonságban leszel – nyugtatta meg a nő.
Harry szomorúan bólintott. Ezután Perselus és az igazgatónő kitöltötték a papírokat, valamint behívták Ms Bailey-t, hogy írja alá ő is az iratokat, mint tanú. A fiatal nő alaposan meglepődött, hogy Harry ilyen hirtelen talált otthonra. Perselusnak erősen vissza kellett fognia magát, nehogy odaszóljon a nőnek. Még tisztán emlékezett a felelőtlen viselkedésére a vonatnál.
- Tudja, a feleségemmel már régóta szeretnénk gyermeket, de nem lehetett. Most szántuk el magunkat az örökbefogadásra. Én egy üzleti ügyben jöttem Angliába, és az árvaház előtt elhaladva láttam meg Harryt. A többi pedig már ment magától. – A nő tompán bólintott, majd lehajolt a fiúhoz.
- Harry, legyél jó fiú, és vigyázz magadra. Nehogy sűrűn történjenek veled balesetek… - dünnyögte a fiúnak és még az arcát is megcsípte. Perselus kínjában a székét markolászta.
- Persze, majd vigyázok. Viszlát Ms Bailey – köszönt el Harry a nőtől, aki egy biccentés közepette elhagyta az irodát.
- Nos, úgy vélem már csak a pakolás maradt hátra… - állt föl az igazgatónő.
- Akkor mostantól nem beszélünk a mágiáról egészen addig, míg el nem hagytuk az épületet – mondta Perselus.
Harry bólintott, és elindult az ajtó felé. Az idős nő szomorúan nézett utána. Örült neki, hogy a fiúcska jó helyen lesz, de sajnálta is, hogy nem láthatja többé.
Harry szobájához érve a kisfiú hamar összepakolt. Nem volt sok holmija, két nadrág, két ing, egy pulóver, néhány alsónemű és zokni. Az íróasztal fiókjából előkerült egy füzet, és pár ceruza. Végül pedig az ágy alól egy igen csak viseltes plüssmackó. A medvének hiányzott az egyik szeme, és a karja is félig le volt szakadva. Így összepakolva sem tűnt soknak. Harry elővette azt a táskát, amivel a rokonai tették ki őt az árvaházban, és elkezdett belepakolni. Perselus szavakat sem talált rá. A fiúcska annyira szerencsétlen volt, de most mégis ragyogott, ami már magában is furcsa volt, hiszen Perselustól nem szoktak így érezni az emberek. Harry kissé ügyetlen volt, hiszen bal karján ott éktelenkedett a fehér gipsz, de azért sikerült összepakolnia.
- Hüm… készen vagyok – jelentette ki, miután becsukta a táskát.
Perselus elvette tőle, hogy ne neki kelljen cipelnie.
- Nos, Harry… most már elárulod, hogy kik bántottak? – kérdezett rá végül a nő.
- Azt hiszem… hogy ez már teljesen mindegy. Én nem bántottam őket, és most sem szeretném. Nem akarok olyan lenni, mint ők… - válaszolta a fiúcska. Perselus csak megcsóválta a fejét. Kideríthette volna, hogy kik voltak azok, de úgy vélte, hogy nem lenne tisztességes Harryvel szemben.
- Itt az idő, hogy elbúcsúzzanak – sürgette őket a férfi.
- Igen… - suttogta a nő, majd lehajolt Harryhez. – Legyél mindig ilyen kedves, mint most. Vigyázz magadra, és ne felejtsd el szegény öreg fejem… - Harry szipogva, de bólintott, majd átölelte az idős nőt. Beletelt egy percbe mire a nő eltávolodott Harrytől, és ő is bólintott.
- Kezdheti… - adta meg az engedélyt.
Perselus elővette pálcáját és a nőre szegezte, majd elmormogott valamit. Az igazgatónő olyan lett, mint akit elkábítottak, csak üres tekintettel nézett maga elé.
- Mi történt? – suttogta Harry Perselusnak.
- Nincs baja. Majd kimondunk egy szót és magához tér. Figyelj, mostantól semmi utalás a mágiára – figyelmeztette őt Piton. – Kötelék… - morogta Perselus, mire a nő tekintete megtelt élettel és beszélni kezdett.
- Nos, úgy vélem itt az ideje a búcsúnak – mondta a nő.
Harry ismét megölelgette őt.
- Köszönök szépen mindent…
- Nincs mit Harry drágám – válaszolta miközben lefelé haladtak a lépcsőkön. Perselus észrevette a kíváncsi tekinteteket, köztük azt a pár fiúét is, akik a vonatnál piszkálták Harryt. Nem bírt magával, így mikor eléjük értek, megállt.
- Harry… fiam, köszönj el a barátaidtól. – Harry pislogott párat, majd intett a többieknek. – Majd küldünk néhány fényképet Harryről és az új játékairól… na meg persze a lováról, amit a megérkezésekor fog megkapni… - A fiúk szájtátva meredtek rá. Harry elhúzta a száját, de ez most nem a zavara miatt volt, sokkal inkább azért, mert élvezte a helyzetet.
- Már alig várjuk… - mosolygott a nő. Még kikísérte őket a kapuig, majd sokáig nézett utánuk, ahogy Perselus és Harry távolodtak. Piton látta a fiún, hogy mennyire el van kenődve, pedig nemrég még annyira örült.
- Ne félj, nem lesz semmi baj – próbálta nyugtatgatni. Bele se mert gondolni, hogy mióta a fiú közelében van kifordult magából. Eleinte csak játszotta a kedves és megértő felnőttet, most viszont kezdett vele azonosulni.
- Remélem… - suttogta Harry. Perselus és ő elértek egy útkereszteződéshez, ahol elég sokan akartak átkelni. Tőlük pár centire állt egy anyuka a kislánya kezét fogva. A férfi automatikusan nyúlt Harry épp keze után, mire a fiú meglepődött.
- Tudod… úgy kell tennünk mintha… - suttogta Perselus és a fejével a másik páros felé bökött. Harry érdeklődve kikukucskált Piton mögül és alaposabban megnézte őket, de nem szólt egy szót sem. Az úton áthaladva már nem volt messze a Foltozott Üst. Perselus fejében megfordult, hogy még most kéne venniük pár dolgot a fiúnak, de erről gyorsan letett. Besétáltak a sikátorba és ő elővette a pálcáját.
- Most visszaváltoztatom magam, de téged kicsit átváltoztatlak, nehogy felismerjenek… - kezdett bele a férfi.
- Mennyire változok meg? – kérdezte a fiú.
- Csak a sebhelyed fogom álcázni, mert arról bárki fölismerhet… - Harry ismét bólintott.
- Jó… - ezután Perselus visszaalakult, és Harryt álcázta.
- Most pedig hoppanálni fogunk. Kissé kellemetlen lesz. Erősen fogd meg a kezem. – Harry nagyot nyelt. Ugyan még nem tudta, hogy mi fog történni, de érezte, hogy nem lesz kellemes. Persze azt koránt sem gondolta volna, hogy ennyire rossz lesz. Érezte a hasa körüli rántást, majd forgott vele minden. Alig várta, hogy vége legyen az egésznek. Amikor már azt hitte menten elhányja magát, hirtelen földet értek. Persze ő elesett, de Perselus gyorsan talpra rántotta.
- Aú… - nyögött föl a fiúcska.
- Megsérültél? – aggodalmaskodott Piton.
- Csak szédülök… - vallotta be, majd mikor már nem forgott vele a világ körbenézett. Roxmortsban értek földet. Harry elcsodálkozva nézte az utcán sétálgató furcsa ruhás embereket. Perselus várt egy kicsit, hogy a fiú kibámészkodja magát, majd szelíden elkezdte húzni a kastély felé. Harry egész úton a fejét forgatta. Teljesen elbűvölte az erdő, amikor pedig meglátta a kastélyt az arca felragyogott.
- Ez gyönyörű… - suttogta.
Perselusnak egyet kellett értenie vele. Annak idején őt is ennyire lenyűgözte az ódon kastély látványa.
- Harry, mostantól ez lesz az otthonod. – A fiúcska mosolyogva indult el Perselus mellett. Amikor a nagykapun átsétáltak, Harry valamilyen furcsa bizsergést érzett, és ez az arcára is kiült.
- Ez mi volt? – kérdezett rá.
- Ez a kastély mágiája volt. A bizsergés, amit éreztél megszokott. Ez azt jelenti, hogy a hely és a te mágiád kölcsönösen elfogadták egymást – magyarázta a férfi. Alig tettek meg pár lépést, de már ismét egy újabb esemény kötötte le Harry figyelmét. A tóban az óriáspolip hatalmasat csobbant, ami nevetésre késztette a fiút. Amikor pedig visszanézett az út közepén már ott állt egy hosszú fehér szakállú férfi, akinek furcsa csillagos ruhája volt. Harry csodálkozva nézett rá, de nem mert megszólalni. Albus Dumbledore őszinte mosollyal az arcán fogadta őket.
- Látom minden zökkenőmentesen ment… Üdvözöllek az iskolában, Harry.
- Köszönöm szépen – válaszolta a fiúcska.
- Szerintem menjünk föl az irodába, és ott beszéljük meg a továbbiakat – ajánlotta az igazgató, mire mind a hárman elindultak fölfelé.
Harry szájtátva nézte a mozgó festményeket, amikor pedig meglátta élete első szellemét ijedten megtorpant.
- Ez egy… szellem volt?
- Igen, de nem bántanak – jegyezte meg Perselus.
Harry kissé félősen indult tovább és közelebb is húzódott Perselushoz. Albus csak somolyogva figyelte őket. Ahogy az irodába értek, azonnal helyet foglaltak. Harry ámuldozva nézte az iroda falain lógó festményeket, majd mikor meglátta Fawkesot hangot is adott döbbenetének.
- Nahát… - csodálkozott a fiú. Albus szélesen elmosolyodott.
- Ő itt Fawkes egy főnix… - Harry nem bírt magával, odasietett a madár ülőrúdjához és elkezdett felé nyújtózni. Perselus majdnem szívbajt kapott, hiszen a főnixek nem mindenkivel kedvesek. Már szólt volna rá Harryre, hogy „NE!”, mikor Albus leintette. A főnix érdeklődve hajtotta le a fejét és elkezdte tanulmányozni a fiúcskát. Ahogy Harry keze hozzáért a madár fejéhez, az trillázott egyet. Perselus megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt. Dumbledore várt pár pillanatot és megszólalt.
- Harry, majd később még barátkozhatsz Fawkesszal, de most van némi megbeszélni valónk. Kérlek, ülj le. – A fiúcska ismét helyet foglalt.
- Minden rendben volt a papírokkal, Perselus? – érdeklődött az öreg. Harry pislogva nézett Pitonra, majd kicsúszott a kérdés a száján, ami általános döbbenetet keltett.
- A bácsi neve az, hogy Perselus? – Dumbledore döbbenten nézett a gyerekre, Piton pedig szeretett volna elsüllyedni. A nagy „mentőakcióban” elfelejtett bemutatkozni a gyereknek.
- Öhm… a teljes nevem Perselus Piton… - Dumbledore kissé haragosan nézett fiatal kollegájára.
- Furcsa név… itt mindenkinek ilyen furcsa neve van? – érdeklődött Harry. Kérdésére Albus adta meg a választ.
- Az ilyen nevek, többnyire ősi családok leszármazottainak körében fordulnak elő. Mostanában a hagyományos nevek inkább elterjedtek… - magyarázta az öreg.
- Akkor Perselus bácsi is ilyen… öreg családból származik? – Perselus már a fejét fogta. Ez a gyerek tényleg kezdte nála kicsapni a biztosítékot, ami az évi kérdésmennyiséget illeti.
- Nem egészen. Az édesanyám családja volt ősi, és engem ő nevezett el… - darálta a választ.
- Értem – bólintott a kisfiú. Albus kihasználta az alkalmat.
- Ha már a neveknél tartunk, nem lesz elég, ha Harrynek csak a sebhelyét takarjuk el, jó lenne, ha másik nevet kapna… - Harry szeme kikerekedett.
- De én szeretem a Harry-t! – kezdett bele.
- A Harry maradhat, de mostantól Harry Piton leszel – mondta a bájitalmester. A kisfiú csöndesen ücsörgött egy darabig.
- És mi lesz a Jamesszel? – bukott ki belőle a kérdés. Annyit tudott, hogy az apját is úgy hívták. Perselus felsóhajtott és könyörögve nézett Albusra.
- Harry, sajnálom, de ha ragaszkodsz a Harryhez, akkor a Jamestől meg kell válnod. – A kisfiú szája lefelé görbült, de tartotta magát és nem kezdett el sírni.
- De kapok helyette másik nevet? – Piton szemöldöke fölszaladt a homlokára.
- Ha feltétlenül szeretnél, akkor kaphatsz…
- Milyen nevek vannak a varázslók világában? Úgy értem varázsló nevek… - érdeklődött. Albus elővette pálcáját és odalebegtetett egy könyvet a fiúcska elé. Harry kipirult arccal nézett Pitonra.
- Én még… nem tudok olvasni – motyogta, amitől Dumbledore is meglepődött.
- Ó, igen, az emberek világában még csak most kezdenéd az első osztályt, igaz? – Harry bólogatott.
- Igen, de ez miért furcsa? – értetlenkedett a fiúcska.
- Mert a varázslók világában, a szülők otthon tanítják a gyerekeiket, írni, olvasni és számolni, amíg be nem kerülnek az iskolába tizenegy éves korukban – magyarázta Piton. Harry szájtátva meredt rá.
- Akkor én nem is fogok iskolába járni? – lepődött meg.
- A szó szoros értelmében nem fogsz, de vannak úgynevezett tanulócsoportok, ahol egy tanár foglalkozik három… négy gyerekkel. Ha nagyon szeretnél, esetleg egy ilyenbe eljárhatsz. – válaszolta Perselus.
- Rendben… - bólintott a fiúcska, majd gondterhelten nézte a vaskos könyvet.
- Valami baj van? – érdeklődött az igazgató.
- Neeem… - kezdett bele Harry. Perselus az égre emelte a tekintetét.
- Na, ki vele, mi nem tetszik? – faggatózott.
- Csak arra gondoltam, hogy a nevem… szóval lehetne a magáé, uram? Mármint Harry Perselus Piton… - Albus arcán olyan boldog mosoly terült szét, amit nehezen lehetett volna letörölni. Piton pedig szinte sokkot kapott. Ősi ellensége, James Potter fia, most már az ő fia… és az ő nevét akarja viselni? Úgy vélte, hogy a fiú apja, most biztosan forog a sírjában. Elégedettséggel töltötte el, hogy a kölyök már most ennyire ragaszkodik hozzá, bár valahol lelkiismeret furdalása is volt a dolog miatt. Elvégre halottakról jót vagy semmit.
Harry türelmesen várt az ítéletre, miszerint megkaphatja-e Perselus nevét.
- Ha annyira szeretnéd, akkor megkaphatod a nevem – mondta végül Piton.
Harry boldogan elmosolyodott és kedve azonnal jobb lett. Albus megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Tehát a neved mostantól Harry Perselus Piton, a családi ügyekkel kapcsolatban lenne egy ötletem, ha nem gond, akkor elmesélem nektek. – Perelus bólintott. – Tehát, Harry édesanyja a szülés után nem sokkal elhunyt… - Harry lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy ez rosszul hangzik, gyermekem, de ha úgy vesszük, nem sokat hazudunk… Perselusnak nincs felesége, aki az édesanyád szerepét betölthetné… - Piton felhorkantott. Még csak az kéne neki! A gyerek mellé még egy nő is… még a hideg is kirázta.
- Nem baj… - vont vállat a fiúcska.
- Tehát, édesanyád elhunyt, és te árvaházba kerültél. Perselus nem tudott a létezésedről, csak mikor a varázserőd elkezdett mocorogni, akkor jöttek rá az árvaházban, hogy valami nem stimmel veled. Perselus éppen akkor volt Edinburghben, mikor ez megtörtént, és felfigyelt rád. Mivel nagyon hasonlítasz édesanyádra elkezdett felőled érdeklődni, és a papírjaidból kiderült, hogy te vagy Perselus fia. Amilyen gyorsan csak lehetett megkezdted Harry adoptálását, és most már itt él veled. Amennyiben ez a történet elég hiteles, az Edinburghben lévő gyermekotthon igazgatójával fölveszem a kapcsolatot és elintézem a dolgot. Emiatt nem kell aggódni… - fejezte be Albus.
- Egészen tűrhető kis mese, bár nekem kissé erőltetett… - morogta a bájitalmester.
Harry fészkelődött a széken, ami felkeltette a felnőttek figyelmét.
- Hüm… mi lenne, ha azt mondanánk elszöktem az árvaházból, és leestem valahonnan, amiben eltört a karom és akkor varázsoltam is… és Perselus bácsi akkor vett észre? – Albus elégedetten bólintott. Piton szinte nem talált szavakat.
- Ebben a gyerekben nagyobb fantázia van, mint magában igazgató úr… - állapította meg Piton.
- Oh, az meglehet. Tehát így már kerek a történet. Így nem kell magyarázkodni, hogy Harry miért nem tud mindent a varázsvilágról, lévén csak most csöppent bele.
- Igen, bár úgy vélem, ha a kérdésekkel így haladunk nyár végére a fiatalúr már mindent tudni fog a világunkról… - morogta a bájitalmester.
Harry kissé elpirult, hiszen ő nem akart rosszat, csak érdekelték a dolgok.
- Ami a szállásotokat illeti, esetleg most, hogy nem egyedül laksz, nem szeretnél inkább egy emeleti lakosztályt az alagsori helyett? – érdeklődött Albus.
- Nem hinném, bár majd Harry is megnézi a helyet, és ha nagyon nem tud vele kibékülni, akkor megbeszéljük a dolgot – egyezkedett Piton.
Albus összecsapta kezét és elmosolyodott.
- Hát akkor úgy vélem már mindent megbeszéltünk. A többit menet közben majd kitaláljátok… - Perselus már föl is állt, értette az igazgató utalását arra, hogy most már elmehetnek.
- Majd mindent megbeszélünk. Gyere Harry… - hívta maga után a fiúcskát, aki felpattant.
- Viszlát… - köszönt el Harry és kisétáltak az iroda ajtaján.
Albus sokat mondó tekintettel méregette az ajtót, és úgy érezte lelke egy kicsit megkönnyebbült.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Nagyon aranyos történet!
Köszi :D