Beosztás

Perselus csak jó másfél óra múlva került elő, de visszatérve a többiek már nem cikizték őt. Ez gyanús volt a férfi számára így előre dőlt, hogy Hermionéval tudjon beszélni néhány szót.

– Mi történt amíg nem voltam itt? – Hermione végignézett a többieken, akik gyorsan mással kezdtek el foglalkozni, csakhogy leplezzék kíváncsiságukat.

– Én csak tisztáztam a helyzetet… - kezdte a nő.

– Miféle helyzetet? – kérdezte feszülten a férfi.

– Hát, hogy milyen kapcsolat van kettőnk között – mutatott kettejükre a nő.

Piton szemöldöke fölemelkedett és úgy nézett a nőre.

– Én azt se tudtam, hogy nekünk kapcsolatunk van – morogta csöndesen.

– Azt mondtam, hogy barátok vagyunk, hogy tisztellek, kedvellek téged, hogy hálás vagyok, mert megmentettél, és hogy szeretek veled beszélgetni… - taglalta a nő. Piton fél szemmel a többieket pásztázta, hogy azok miként reagálnak a dologra, de látszólag mindenki el volt foglalva. Pedig bizony mennyire kíváncsiak voltak, hogy miként is fog reagálni. Perselus megköszörülte a torkát és így szólt:

– Hát ez… Igazán megtisztelő… - Na ennél a pontnál tört ki McGalagonyból a nevetés. Hiszen ő már hetek óta tanulmányozta a kettőst és tudta, hogy Piton mennyire rosszul érezheti most magát.

– Minerva! – szólt rá a boszorkányra a dühös Hermione, mire az igazgatónő bocsánatkérőn nézett rájuk, de még mindig kuncogott. Piton úgy érezte mintha ismét elsős lenne és Potterék égették volna le. Csakhogy egy Potter sem volt a közelben, és még csak nem is volt szándékos a cikizés. Vett egy mély levegőt, majd összeszedve megmaradt önbecsülését fölállt és ismét kisétált a kupéból. Amint becsukódott mögötte az ajtó megint kitört a tanárokból a hahotázás. Hermione rosszalló tekintettel nézett rájuk, majd felpattant és ő is kiment a férfi után. Piton már majdnem a másik kocsinál járt, mikor utána szólt.

– Pe… Piton professzor! – kiáltott utána. Nem akarta még kínosabb helyzetbe hozni a férfit, így nem szólíthatta a keresztnevén. A férfi kissé csalódottan fordult hátra. Nem tudta eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb, hogy ismét Pitonozzák vagy az, amit odabent élt át. Hermione odasétált hozzá, majd a kocsi végében megállt a férfi mellett és elővette pálcáját. Piton értetlenül nézett rá.

– Mit… - kezdett bele, de Hermione csendre intette. A nő elvégzett pár bűbájt így már nyugodtan beszélhettek és nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki meglátja őket, vagy éppen meghallja amiről beszélnek.

– Perselus… Annyira sajnálom. Most miattam piszkálnak – mondta elkeseredetten a nő. Piton értetlenül meredt rá. Tőle nem szoktak ilyesmiért bocsánatot kérni. Inkább piszkálják, kigúnyolják vagy epés megjegyzéseket tesznek rá, de nem kérnek bocsánatot.

– Te nem tehetsz semmiről - mondta a férfi.

– Dehogynem… Ha nem jövök vissza, akkor most nyugalmad lenne – húzta el a száját a nő. Piton megfogta Hermione vállát és maga felé fordította. A nő szomorúan nézett a másik fekete íriszébe. Piton nem is tudta, hogy mit tesz… Egyszerűen beszélni kezdett.

– Hermione, ilyesmit ne is gondolj. Te vagy a legjobb dolog, ami hosszú ideje velem… és a fiammal történt. Ha te nem jössz vissza, én… Őszintén szólva nem is tudom, hogy mi lenne velem. Sokat változtam… de mióta itt vagy, úgy érzem, hogy újra élek. Tudom, hogy ostobán hangzik, de így érzek. Látni téged és a fiamat együtt, ez mindennél többet ér. Ha ez azzal jár, hogy a kollégák gúnyolódnak rajtam, hát legyen. Elviselem – fejezte be.

Hermione úgy érezte, hogy ennél szebbet nem is kaphatott volna a férfitól. Szemei megteltek könnyel, szája pedig vészesen sírásra görbült. Piton nem ezt akarta elérni. Gyorsan átölelte a nőt és ringatni kezdte, hogy megnyugtassa. Hermione szorosan hozzábújt a másik izmos mellkasához oltalmat keresve a férfi karjai közt. Egy ideig szipogott, majd lassacskán kezdett megnyugodni. Jó volt így átölelni a másikat. Tényleg megnyugtató érzés volt, mintha semmi baj nem érhetné, amíg a másik itt van mellette. Érezte férfi kesernyés arcszeszét, amitől gyomra kellemesen görcsbe rándult. Régen nem érzett ilyet… Talán utoljára még mikor iskolába jártak. Szeme kipattant és lassan eltávolodott a másiktól. Piton nem mosolygott, de arcában volt valami békés és bensőséges dolog, ami szinte megbabonázta a nőt.

Perselus is hasonlóan érzett. Valahogy úgy érezte kötelessége megvédenie a nőt mindentől, még a szomorúságtól is. Vigyázni akart rá, óvni akarta és állandóan mellette lenni. Tett egy tétova mozdulatot, mire mindkettőjük szíve gyorsabban kezdett el verni. Hermione lélekben már felkészült rá, hogy a férfi meg fogja csókolni. Bizsergés járta át a testét már a gondolatra is. Ám hirtelen… A második kocsi ajtaja kivágódott és egy csókolózó pár jelent meg. Ugyan az a fiú és lány, akikre Piton már egyszer rászólt. Csakhogy most nagyon úgy tűnt többet is akarnak. A fiú határozottan a mellékhelyiség felé húzta a lányt, akit nem sokáig kellett noszogatni. Mikor az ajtó becsukódott a páros mögött a legcifrább hangok szűrődtek ki.

Hermione tátott szájjal meredt az ajtóra. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy egy ilyen dolog megtörténhet. Piton hasonlóan sokkos állapotban volt, mint a nő. Viszont nála az is közre játszott, hogy majdnem megcsókolta a másikat. Tétován a nőre pillantott, de mikor tekintetük találkozott Hermione zavartan a földet kezdte el kémlelni. Piton átkozta magát az ostobaságáért. Hiszen tudhatta volna, hogy Hermione nem úgy néz rá, csak a barátjának tekinti. Ő pedig nem akarja elveszíteni a nőt, így kénytelen csak a baráti posztot betölteni mellette. Reménykedett benne, hogy még nem visszafordíthatatlan a kár.

– Nem kéne… - kezdte Hermione a csukott ajtóra mutatva. Piton észhez térve levette magukról a hangszigetelőt és a kiábrándítót, majd finomnak nem nevezhető mozdulattal föltépte a wc ajtaját. A bent lévő kettős rémülten rebbent szét. Mázlijukra még nem került le róluk sok ruha, bár a lány így is kénytelen volt takargatni melltartóját.

– Úgy látom, szeretik együtt tölteni az idejüket. Egy hónap büntetőmunka Hagridnál és örüljenek, hogy pontot nem vontam le – morogta Piton, megvárta míg a diákok összekapják magukat, és eliszkolnak.

– Nem voltál egy kicsit túl szigorú? – kérdezte Hermione.

– Én? Hiszen még pontot se vontam le! – háborgott a férfi.

– Nem így értettem… Szegény lány halálra rémült – mosolyodott el a nő.

– Na ná, miután láttam fél pucéran. Ez minden lány rémálma – vigyorodott el a férfi. Hermione csak fáradtan megcsóválta a fejét.

– Lehetetlen egy alak vagy Perselus Piton, de hozzád hasonlót kitalálni sem lehetne – suttogta a nő, majd elindult visszafelé a tanári kupéba. Piton még ácsorgott egy darabig, de végül ő is követte a nőt.

Az út hátralevő része nyugalomban telt. A tanárok megemberelték magukat és nem szekírozták tovább Pitont. Persze ez részben köszönhető volt Hermione gyilkos pillantásának, mikor belépett a kupéba.

Ahogy az expressz lassan megállt Roxmorts állomásán, elkezdtek leszállingózni a diákok. Hagrid már ott várta az elsősöket, de persze tárt karokkal fogadta Hermionét is. A boszorkány kis híján megfulladt a félóriás ölelésében. Piton aggodalmasan figyelte a jelenetet, nem tudta hogy a nő miként reagál a másik túlbuzgó érzéseire. Hermionénak viszont láthatóan semmi baja nem volt, amitől ő is megkönnyebbült.

– Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta Hagrid.

– Én is, na de hívd az elsősöket – mondta mosolyogva a nő. Hagrid megköszörülte a hangját és folytatta a dolgát.

– Elsősök hozzám! – kiabálta, mire minden kisgyerek köré sereglett. Nathaniel és Juliet már találkozott vele, így nem lepődtek meg. Ellenben Matthew álla a padlón koppant. Hermione intett párat a fiúknak, majd elindultak a fiákerek felé. Megvárták, míg az összes gyerek felül egy kocsira, és végül ők is fölkecmeregtek egyre. Piton udvariasan fölsegítette a nőt, ami Hoochnak is feltűnt.

– Nocsak Perselus, mióta vagy te ennyire gavallér? – érdeklődött az asszony.

– Mindig is ilyen voltam, úri hölgyek jelenlétében – vágta rá Piton.

– Ó, azt hiszem ezt most sértésnek szántad, de semmi baj… Engem egy ilyennel nem tudsz megbántani – dünnyögte a nő.

Piton csak a szemeit forgatta, és szeretett volna minél előbb túllenni ezen az estén.

– Szerinted, Nathaniel hova kerül? – érdeklődött Hermione. Piton morfondírozott ezen már egy ideje, de nagy volt a valószínűsége, hogy fia is a Mardekárba lesz beosztva.

– Ha a felmenőit nézzük, akkor Mardekár… - mondta végül.

– És ha a jellemét nézzük? – kíváncsiskodott a nő.

– A Hugrabughoz túl eleven, a Mardekárhoz túl kedves, a Hollóháthoz túl szertelen és a Griffendélhez pedig túl fegyelmezett… - taglalta a férfi.

– Na jó, de ez így mindenkire igaz… Én a Maredekárhoz túl kedves voltam, A Hugrabughoz túl beképzelt, a Hollóháthoz túl közvetlen, míg a Griffendélhez túlságosan is magánzó… - morogta a nő. Minerva előszeretettel hallgatta a páros veszekedéseit, vagy jobban mondva vitáit.

– Most én is mondjam el az én álláspontom? – kérdezte Piton, de választ sem várva belefogott. – A Griffendélhez túl sötét, a Hollóháthoz túl makacs, a Hugrabughoz ellenséges, míg a Mardekárhoz túl hűséges voltam.

– Na látod! Ezt mondom, a süveg már nem tudja úgy szétválasztani a diákokat, mint régen. Úgy száz éve még csak egy házat ajánlott föl, nekünk már kettőt, és a mai fiataloknak van hogy hármat is. Az már csak a gyerek ítélőképességén múlik, hogy végül hova kerül – mesélte lelkesen Hermione.

– Én ezt aláírom, de akkor is dominál valamennyire a felmenők hovatartozása – akadékoskodott Piton.

– Pontosan! Viszont, pont ebből adódik, hogy a gyermek hova is kerül. A szülők igyekeznek átadni gyermeküknek azt a tudást, amihez ők hozzájutottak. Akaratlanul is a saját házuk felé irányítják a gyerekeiket. Persze egy ponton a gyermek dönthet, hogy esetlegesen hova szeretne kerülni, de ez nem mindig igaz – fejtette ki bővebben a nő.

Piton inkább elhallgatott, mivel nem akart tovább tipródni a téma körül. Már így is túlzottan fölkeltették Minerva figyelmét, az pedig nem volt jó jel.

Az út hátralevő részében néma csönd uralkodott a kocsiban. Hooch és Minerva úgy vizslatták Perselust és Hermionét, mintha csak arra várnának, hogy valamelyikük hibázzon egyet. Piton persze nem adta meg nekik az örömöt, hogy újra gúnyolódhassanak rajta. Inkább csöndben maradt egész végig. Hermione az elején zavarban volt, és kissé feszült is lett a hirtelen beállt csend miatt, de végül sikerült megnyugodnia. Perselusból olyan megnyugtató energia áradt, amihez foghatót még sohasem tapasztalt. Egyszerűen már annak is örült, hogy csak szépen, csöndesen üldögélhet a másik mellett. Kedve lett volna Piton vállára hajtani a fejét és pihenni egy kicsit, de sajnos nem tehette meg…

Ahogy a fiákerek megérkeztek a Roxfortba megkezdődött az újabb roham és nyüzsgés. Mindenhol diákok szaladgáltak és ugráltak egymás nyakába. Hermione elmosolyodott a jelenet láttán, hiszen még emlékezett rá, hogy milyen volt visszatérni szeptemberben az iskolába. Ismét elfogta a nosztalgikus depresszió, és egyedül érezte magát. Piton mintha csak megérezte volna a nőből áradó lehangoló energiát, gyorsan cselekedett.

– Hermione, ajánlom, hogy ne akard a bájitaltanterem melletti lakrészemet vagy megbánod – mondta ellentmondást nem tűrőn. Hermione kissé elmosolyodott, de nem hagyta magát.

– Köszönöm, de én nem vagyok valami csúszómászó sem pedig kígyó, hogy szeressek a föld alatt lenni. Nekem tökéletesen megteszi majd az SVK terem melletti lakrész is – vágta rá a nő. Piton önelégülten elvigyorodott, hiszen valami hasonló reakciót várt a másiktól.

– Nagyszerű, akkor ezt megbeszéltük.

– Meg… Azt hiszem ideje lenne bemenni a Nagyterembe – zárta el a beszélgetést a nő.

Piton észrevette az enyhén durcás hangvételt, de inkább elengedte a füle mellett. Úgy vélte jobb egy dühös nő, mint egy szomorkodó Hermione.

A tanári asztalnál már mindenki helyet foglalt. Hermione és Perselus voltak az utolsók, akik megérkeztek. Lassan a diákok is elfoglalták helyeiket. Mikor az igazgatónő felállt, a diákok fokozatosan halkultak el.

– Üdvözlök mindenkit az újabb tanévben. Nem szeretném sokáig szaporítani a szót, fogadjuk szeretettel az elsősöket! – mondta. A terem ajtaja kinyílt és az elsősök elkezdtek beözönleni rajta. Piton, aki az igazgatóhelyettesi poszttal megörökölte a beosztás levezénylését is felállt, majd a pódiumra sétált. A gyerekek döbbenten nézték a sötét taláros férfit. Néhányan ijedten, míg mások mosolyogva tekintettek fel rá.

– Minden elsős neve szerepel ezen a pergamenen – mutatta föl a papírdarabot. – Aki hallja a nevét, idejön, leül a székre és a fejére kerül a Teszlek süveg, ami majd beosztja az általa legmegfelelőbbnek ítélt házba. – A gyerekek bőszen bólogattak jelezve, hogy értették a férfi minden szavát.

– Amanda Grey! – szólította az első diákot. A barna hajú kicsit duci lány felsétált a helyére, és Piton a fejére tette a süveget. Az csakhamar felkiáltott.

– Hugrabug! – mondta, mire a kislány mosolyogva sietett oda a házához.

Jó néhány név elhangzott még, mire a névsor egy Hermione által igencsak kedvelt személyhez ért.

– Matthew Paizer! – mondta fennhangon Piton.

Matt nagyot nyelt, majd némi bátorítást merített a mellette álló két társából, végül odasétált Pitonhoz. A férfi arcán semmilyen érzelem nem látszódott. Matt leült, és a süveg a fejére került.

– Ó, hát te ki vagy? A családoddal még nem találkoztam – állapította meg a süveg.

– Mert Franciaországban élünk – magyarázta a fiú.

– Akkor, te mit keresel itt? – érdeklődött a süveg.

– Csak ide vettek föl, mert vérfarkas vagyok… - suttogta gondolatban a fiú.

– Á, akkor már értem! Nos, nézzük, mi van itt. Látom hű barát vagy,  bátor és készen állsz megvédeni azokat, akiket szeretsz. Azt hiszem, a Griffendélben jó helyed lesz.

– Griffendél! – kiáltott föl a süveg, mire Matt kissé megkönnyebbült. A griffendélesek tapsoltak, és hátba veregették az asztalhoz leülő fiút. Pitonnak egy pillanat nyugta sem volt, ugyanis fia következett.

– Nathaniel Piton! – mondta, de hangja kissé megremegett. Arcizmai még mindig érzelemmentesek voltak.

Nathan kifújta a tüdejében rekedt levegőt és föllépett apja mellé. Egy tétova pillantást küldött apja felé, de tudta, hogy nem sok visszajelzésre számíthat. Amint leült a süveg a fején landolt, és megkezdődött a bájcsevej.

– Á! Egy Piton… - állapította meg a süveg nem túl kedvesen.

– Mi ez a flegma stílus? – kérdezte a fiú pimaszul.

– Ó, bocsánat a kis önérzetes… Na nézzük mivel rendelkezel. Apád és anyád is mardekárosak voltak így evidens lenne, ha oda kerülnél, de úgy érzem, hogy van némi fenntartásod a házzal kapcsolatban – pedzegette.

– Valahogy nem vonz, hogy odakerüljek… - vallotta be a fiú.

– Akkor nézzük, hova máshova kerülhetnél – gondolkozott el a megbűvölt fejfedő. Kis várakozás után már folytatta is. – Nos, pimasz vagy és bátor, tettre kész és eszes, hű barát és önfeláldozó… Azt hiszem hogy…

– Griffendél! – kiáltott föl a süveg.

Piton szája széle egy kicsit megrándult, de semmilyen más érzelem nem látszott rajta. Nathan apjára nézett, aki fejével a Griffendél asztala felé bökött jelezve, hogy ideje tovább állnia. Nathan tudta, hogy apja elég rideg lesz vele az iskolában, de hogy ennyire, azt azért mégse gondolta volna. Fölkelt és csatlakozott Matthez, aki alaposan megölelgette barátját.

Hermione a tanári asztalnál ülve tapsolta meg a fiút, és arcán széles mosoly terült el. A fiúnak ez jelentett némi vigaszt, de mégsem pótolta apja szavait, vagy gesztusait. Kissé nehéz szívvel fordított hátat a beosztásnak, hogy elkezdjen beszélgetni háztársaival.

Pár diákkal később, ismét jött egy ismerős név. Sokan fölfigyeltek rá, hiszen évekig hallották ezt a vezetéknevet.

– Theodora Lupin! – mondta Perselus. A lány magabiztosan lépett a férfi mellé, és azonnal elfoglalta a helyét. Még a fejéhez sem ért a süveg, máris felordított.

– Griffendél! – Nathan és Matthew boldogan ugrottak föl és ölelgették meg az odaszaladó lányt.

Hermione szelíden elmosolyodott. Látva a hármast, ismét feltörtek régi emlékei. Hiányzott neki a két legjobb barátja, és el is döntötte, hogy írni fog nekik, amint vége a vacsorának. Már nem sok diák volt hátra és Perselus is hamarosan helyet foglalt a nő mellett. Ahogy Piton helyet foglalt, Minerva újra szólásra emelkedett.

– Gratulálok minden elsősnek a házakba kerüléséhez. Szeretném üdvözölni iskolánk új bájitaltan tanárnőjét Ms Hermione Gragnert, aki a Párizsi főgyógyítói állását hagyta ott, csakhogy önöket taníthassa. Kérem, becsüljék meg ezért a tettéért… - mondta a nő. A diákok először sustorogni kezdtek, majd hangosan tapsoltak. Hermione kicsit fölállt és meghajolt, majd gyorsan vissza is ült a helyére. Miután  csend lett az igazgatónő folytatta a szokásos évkezdő beszéddel. Hermione ezalatt nem tudta megállni, hogy ne bökje oldalba Pitont. A férfi automatikusan az oldalához kapott.

– Hé! – méltatlankodott.

– Perselus, még csak rá sem nézel a fiadra… - suttogta Hermione.

Piton felvonta a szemöldökét, nem tudta, hogy ezzel mire akar kilyukadni a másik.

– Miért? Mit kellett volna csinálnom? Az egész Roxfort előtt a nyakába kellett volna borulnom? – morogta a férfi, szemlátomást kellemetlenül érintette, hogy a másik így kérdőre vonja.

– Nem, de egy mosoly, vagy egy rendben lesz, netán egy biccentés felé, vagy valami jelzés, amiből szegény gyerek tudja, hogy az apja nem gyűlöli őt – sziszegte a nő. Hermione egy kissé elvörösödött és Piton is kezdte belátni, hogy a rideg közöny nem biztos, hogy célt ért a fiánál. A Griffendél asztala felé fordította tekintetét, ahol fia is ült. Nathaniel bár mosolygott, meg tudta állapítani, hogy fia egyáltalán nem boldog.

– Ezt elrontottam, ugye? – kérdezte szinte suttogva.

– Még rendbe lehet hozni, csak beszélj vele, ha vége a vacsorának… - tanácsolta a nő. Be kellett látnia, hogy Hermionénak igaza van. Tényleg egy marha volt, és fájdalmat okozott a fiának. Ismét Hermione kellett hozzá, hogy lássa mekkora ökör is tud lenni. Az asztal alatt ökölbe szorult a keze, és arca is megfeszült.

Hermione észrevette a másik hirtelen hangulatváltozását és akaratlanul cselekedett, Az asztal alatt a másik ökölbe szorított kezére tette a sajátját. Perselus ahogy megérezte a kis, meleg kezet, a nő felé fordult. Értetlenül nézett a másikra, és habár csak egy pillanatra, de lehullott róla a jól felépített maszk, melyet annyi éven át hordott. Hermione nagyon szerette ezeket a kivételes pillanatokat, hiszen ilyenkor ismerhette meg igazán a férfi valódi lényét. Halványan rámosolygott, majd visszafordult a diákok felé. Piton is rendezte vonásait, de szíve ismét hevesebben vert. Nem volt hozzászokva mások érintéseihez, főleg nem nőkéhez. Nagyon is jólesett neki a másik gyengéd közeledése, még ha Hermione csak baráti gesztusnak szánta is, ő már ettől is boldog volt.

Hermione miután visszafordult se vette le kezét a másikéról, és ahogy Minervát hallgatta, automatikusan kezdte el hüvelykujjával simogatni a férfi kezét. Piton lassan megnyugodott és a kedves cirógatásra ökölbe szorult marka lazulni kezdett, így Hermione kicsi tenyere utat talált a férfiéba. Ahogy megfogták egymás kezét Piton elmosolyodott. Az a pár diák, akik észrevették ezt a ritka pillanatot rémülten néztek egymásra, nem tudták mire vélni a jelenséget.

Mindkettőjüket átjárta a nyugalom és a felhőtlen boldogság, bár csak egy kézfogás történt köztük. Hermione érzései úgy hullámoztak, mint a tenger. Hol határozottan többet akart volna a másiktól, míg máskor inkább távolságot tartott volna, mert féltette a barátságukat. Perselusban is hasonló érzések kavarogtak. Szerette volna magához ölelni a nőt, és megcsókolni, majd inkább elhessegette ezt az ötletét és a biztonságos barátság mellett döntött. Mire Minerva befejezte, már legalább egy tucat alternatíva játszódott le kettejük elméjében. Végül a meghitt légkört Piton törte meg.

– Hermione… Nem mintha nagyon ellenemre lenne, hogy fogod a kezem, de… Így nem tudok enni – suttogta alig hallhatóan. A nő azonnal kihúzta kezét a másikéból és elpirulva látott neki a vacsorának. Perselust zavarta a nő hallgatása, így néhány perc után beszélgetést kezdeményezett. - Majd valamikor, meg kéne beszélni a szakkört és az egyéni foglalkozásokat… - kezdte. Hermione odafordult, mintha nem hallotta volna jól a dolgot.

– Mármint, a bájitaltan szakköröket? – érdeklődött.

– Igen… Mivel úgymond el vagyok tiltva a labortól… Talán besegíthetnék… Néha – ajánlotta föl.

Hermione döbbenten nézett a férfira.

– Egy feltétellel – kezdte a nő.

– Mi lenne az? – érdeklődött Piton.

– Ha én is segíthetek az SVK edzéseken – pedzegette a nő.

Piton nem tűnt valami meggyőzöttnek.

– Hát, nem is tudom…

– Most miért? Harcoltam! Több átkot tudok, mint a velem egykorúak – bosszankodott a nő.

– Ezt nem vonom kétségbe – jegyezte meg a férfi kis éllel a hangjában.

– Ha most azzal jössz, hogy a könyvekkel nem sokra megyek akkor párbaj lesz a vége… - fenyegetőzött Hermione. Piton felvont szemöldökkel nézett a nőre és csak egy kicsi választotta el attól, hogy elkezdjen nevetni.

– Most komolyan beszélsz? Párbajra akarsz hívni… Engem? – kérdezte, de nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne kezdjen el sírni a nevetőgörcs miatt, amit kénytelen volt elnyomni.

– Tudod mit, nem csak akarlak… Foglak is – szánta el magát a nő, majd durcásan elfordult a férfitól. Minerva kíváncsian hallgatózott, hogy mi lesz a végkifejlet.

– Öhm… Nem akarok beleszólni, de a párbaj nem csak a diákoknak tilos az iskola területén, de a tanároknak is – mondta nyugodt hangon.

– Miért, megbüntet? – kérdezte flegmán Piton.

Minerva úgy érezte mintha visszamentek volna az időben úgy harminc évet.

– Perselus Tobias Piton, attól hogy a helyettesem vagy, még kiporolhatom a nadrágod – sziszegte a boszorkány, hogy csak a férfi hallhassa. Piton úgy vélte, hogy jobb, ha visszafogja magát. Persze nem azért, mert félt a nőtől, sokkal inkább azért, mert nem akart fölösleges balhét.

A vacsora végeztével a diákok elindultak a hálókörleteik felé. Perselusnem akarta azonnal letámadni fiát, így inkább megvárta, amíg megismerkedik a Griffendél klubhelyiségével.

Úgy egy órával később odasétált a Griffendél bejáratához. Mázlijára, egy ötödéves fiú éppen kifelé igyekezett.

– Nocsak Mr Warren, hová fél órával takarodó előtt? – érdeklődött Piton.

A fiú majdnem szívbajt kapott, amikor meglátta a férfit.

– Ta… Tanár úr! – kiáltott föl ijedtében. Piton élvezettel nézte, ahogy a diák majdnem összecsinálja magát félelmében.

– Most bemegy, és kihívja nekem Nathaniel Pitont, így húsz pont helyett csak tízet vonok le a házától – ajánlotta.

A fiúnak több se kellett, kezét-lábát törve szaladt vissza a klubhelyiségbe.

Nathaniel az ágyán ült és lassan lefekvéshez készülődött, mikor egy számára ismeretlen felsőbb éves fiú rontott be a szobájukba.

– Piton… Kint… Nathanielt keresi – nyögte lihegve. Matt kérdőn nézett barátjára, de az csak vállat vont.

– Jól van, megyek – sóhajtott föl, mikor az idősebb srác már a karjánál fogva rángatta őt. Mivel pizsamában volt, fölkapta a köntösét és úgy csoszogott le a klubhelyiség elé. Mikor a portré kinyílt és Perselus meglátta a fiát, hirtelen elszállt minden elhatározása.

– Tanár vagy szülő? – kérdezte Nathan. A nyár végén eléggé elbeszélgettek, hogy mikor hogyan kell viszonyulnia a férfihez. Persze most nem tudta, hogy az milyen minőségében keresi őt.

– Most az apád szeretne veled beszélni – kezdte a férfi.

Nathaniel várakozva nézett rá, nem tudta, hogy mit akarhat a másik.

– Igen? – kérdezte nyugodtan, de belül majd szétvetette a kíváncsiság, hogy mi vitte rá az apját arra, hogy ilyenkor ide jöjjön.

– Én csak… Szeretném, ha tudnád, hogy nem bánom hogy a Griffendélbe kerültél. Őszintén szólva… Kissé meg is könnyebbültem – vallotta be.

– De hát miért? – bukott ki a gyerekből.

Piton felsóhajtott, majd leült a lépcső szélére és fiát maga mellé intette.

– Nézd, tudom, hogy mit mondtam a házakról, és hogy nem számít hogy hova kerülsz, de igazából a Mardekár némi hátrányt jelent. Tudod, az emberek még mindig ferde szemmel néznek a mardekárosakra, így örülök, hogy neked ezzel nem kell szembenézned – taglalta a férfi.

Nathaniel értőn bólintott majd így szólt:

– Akkor nem haragszol rám? – kérdezte csöndesen.

– Én? Dehogy! Már miért haragudnék? – értetlenkedett a férfi.

– Hát… Mert te azért mégis mardekáros voltál meg minden és talán, akkor közelebb lennék hozzád – suttogta a fiú.

– Ez ostobaság. Hiszen itt vagy a kastélyban és bármikor kellek, csak lejössz a szobámba – legyintett a férfi.

– Ez igaz – könnyebbült meg a fiú és már el is mosolyodott.

– Na jó, most menj vissza mielőtt megfázol – aggodalmaskodott a férfi.

Nathaniel gyorsan átölelte őt.

– Szeretlek apa és megértem, ha velem is gonosznak kell lenned – mondta viccelődve a fiú, majd kimondta a jelszót és eltűnt az ajtó mögött.

Perselus egy percig csak állt és hitetlenkedve nézett maga elé. Mikor agya végre fölfogta, hogy a fia éppen kigúnyolta, már nem volt mit tenni. Sóhajtott egy nagyot és elindult a szobájába.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.12.21. 23:03 mzperx köszönöm, imádtam ezt a részt, kiváncsi vagyok megvalósul e az a párbaj Válasz: Örülök, hogy tetszett. a párbaj még a jövő zenéje. BÁrmi lehetséges. :D