Depresszió

Hermione, álmában Perselusszal töltötte az éjszakát. Reggel fázva ébredt, az éjszaka lelökte magáról a takarót, ami a földön hevert összegyűrve. Ruhája pedig majdnem megtekeredett rajta.

– A ruhám… - nyögött föl, elvégre ugyan azt viselte, amit előző nap, és nem emlékezett rá, hogy miként került vissza a szobájába. Mikor megpróbált felülni, hirtelen a fejébe hasított a fájdalom. Ebből csakis egyre tudott következtetni… Ivott. Csak reménykedett benne, hogy nem csinált semmi hülyeséget.

Alig tudott kitámolyogni a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe szedje magát. Amíg a zuhany alatt állt, folyamatosan az álmán járt az agya.

– Vajon mi történhetett? – kérdezte önmagától, ahogy a bepárásodott tükörbe nézett. Az álma annyira valóságosnak tűnt, és jó értelemben. Perselusszal volt, szeretkeztek. Furcsa volt a számára így belegondolni, de nem volt ijesztő, mint amire számított. Sőt, sajnálta, hogy csak álom volt. Biztosra vette, hogy a férfi sohasem menne bele ilyesmibe, még ha segíteni akar is rajta, akkor sem. Elvégre kinek kéne egy olyan nő, mint ő?

Kezdeti jókedve elszállt, és helyét átvette a pesszimizmus. Felöltözött, de nem igazán volt kedve lemenni reggelizni. Inkább beült a kandalló elé és olvasni kezdett.

Perselus sokáig vívódott, hogy lemenjen-e reggelizni, vagy sem. Végül, mégis rászánta magát. Kezdeti idegessége gyorsan elmúlt, főleg, hogy Hermionénak színét se látta sehol. Biztosra vette, hogy a nő alszik, ezért nincs jelen.

Az ebédnél már más volt a helyzet. Inkább belekezdett egy bájitalba, csakhogy ne kelljen mennie. Persze nem volt sürgős az ügy, de valamit mégis ki kellett találnia, ha számon kérnék miért nem volt ebédelni. Azt mégsem mondhatja Minervának, hogy félek Hermione szemébe nézni.

Pedig félt, piszkosul félt, hogy a nő mindenre emlékszik, és most utálni fogja őt. Netalán, félni is fog tőle a csók miatt. Pedig Perselus annyira próbálkozott, de hiába tartotta a távolságot, mégis megtörtént. Csak egy csók volt, másnak talán jelentéktelen, de neki és a nőnek nem. Annyira gyötörte a bűntudat, hogy végül még vacsorázni sem ment fel.

Este nyolckor azonban valaki kopogtatott az ajtaján. Félve nyitott ajtót, de csak fia állt előtte kérdő tekintettel.

– Szia, beengedsz? – kérdezte a fiú.

– Persze… Mi járatban?

– Gondoltam megnézlek, nem voltál sem ebédelni sem vacsorázni és aggódtam – magyarázta a fiú miközben helyet foglalt az apja kanapéján.

– Belekezdtem egy bájitalba, aztán lepihentem… csak nemrég ébredtem föl, és nem vagyok éhes – magyarázkodott Perselus. Ez nem vallott rá, így Nathaniel egyre kíváncsibb lett.

– Azt hittem, talán összevesztetek Hermionéval – találgatott.

– Nem! Miből gondolod? – ijedt meg a férfi.

– Mert ő meg nem volt reggelizni, az ebédje is csak öt perc volt, és ő se jött vacsizni.

Perselusban feléledt az aggodalom szikrája. Mi van akkor, ha a nő pontosan emlékszik mindenre? Már biztosan utálja őt, ezért nem akart még a közelében sem lenni. Nathaniel nem értette, hogy mi baja lehet apjának, elvégre tegnap még minden szuperül ment.

– Apa, jól vagy? – kérdezett rá.

– Hogy? Igen… persze – hazudta. Egyáltalán nem volt jól, sőt pocsékul érezte magát, de ezt csak nem mondhatta fiának. Viszont Nathaniel nem egy buta gyerek volt, akit könnyen át lehetett verni. Ismerte az apját és annak minden rezdülését. Tudta, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Te most képes vagy nekem hazudni? – kérte számon a férfit.

– Hogy mi? Azt hiszed hazudtam neked? – játszotta a sértettet Perselus.

– Igenis hazudsz! Ha hazudsz, akkor nem adsz egyenes választ, és a jobb szemöldököd mindig rángatózik – oktatta ki a gyerek. Perselus már átkozta a pillanatot, amikor megtanította fiát arra, hogy figyeljen oda minden apró részletre.

– Ha hazudtam, ha nem, akkor sem vagyok köteles neked elmondani semmit!

– Hát, köszi… akkor ennyit a bizalomról a családon belül – fortyogott a gyerek, majd egyszerűen felállt és elindult kifelé. Perselus bosszankodva ugyan, de visszatessékelte a helyére.

– Jól van, de ha elmondod bárkinek is, kitagadlak! – egyezett bele.

– Ajaj, ha kitagadással fenyegetőzöl, akkor tényleg súlyos…

– Az. Tehát a rövid, vagy a hosszú verzióra vagy kíváncsi? – kérdezte.

– Legyen a hosszú, de ne terelj – kérte a gyerek.

– Jó. Szóval Hermione nem bírja az alkoholt, már egy pohár után olyan lesz, mint más két üveg után. Tegnap én hoztam vissza a kastélyba… és mikor megpróbáltam eljönni tőle, nem engedett el. Ő megcsókolt és én visszacsókoltam, de ennyi – szögezte le. Nathaniel reménykedve nézett apjára.

– Akkor összejöttetek?

– Nem! Nagyon nem! Mármint, szerintem ő nem is emlékszik… Vagy pontosan, hogy emlékszik és azért akar kerülni engem, mert haragszik. A fenébe, nem tudok rajta kiigazodni, sem magamon! – fakadt ki. Nathaniel még sohasem látta apját ennyire „emberinek”.

– Miért nem kérdezed meg tőle? – Perselus a kérdés hallatán úgy nézett a fiára, mint egy bolondra.

– Mégis, hogy képzelted? Álljak elé és kérdezzem meg, hogy bocsi Hermione, ugye a tegnapi csók miatt kerülsz? – Nathaniel nem túl meggyőzően, de bólogatott.

– Egy frászt, én ilyet biztos nem kérdezek tőle!

– Akkor kérdezzem én? Én jó vagyok az ilyesmiben? Aztán visszajövök hozzád, de nehogy megbüntess, hogy tíz után mászkálok – figyelmeztette a férfit.

– Áll az alku, de ha használhatatlan az információd, akkor neked véged! – sziszegte Piton.

– Oké, de ha pozitív az eredmény, akkor kérek valamilyen ellenjuttatást – vigyorogta Nathan. Perselus ilyenkor nagyon utálta, amiért tehetetlen a fiával szemben. Másra elég lenne rápillantania, és az kimenekülne a világból, de a fiát ez persze nem hatotta meg.

– Jól van, majd megbeszéljük, most menj és deríts ki valamit! – indította el a gyereket. Nathanial szinte végig rohant, így kissé kifulladva érkezett meg Hermione ajtaja elé.

A boszorkány, kopogtatásra lett figyelmes. Egy pillanatig megijedt, hátha Perselus van az ajtó előtt, de erőt véve magán végül ajtót nyitott.

– Szia, bejöhetek? – kérdezte Nathan mosolyogva.

– Persze… - invitálta beljebb a nő. Nathan itt is a kanapét vette célba, majd fáradtan huppant le rá.

– Mire ez a látogatás ilyen későn? – faggatózott Mione.

– Csak aggódtam érted, mert nem voltál vacsorázni, és az ebéded sem volt ebédnek nevezhető. Beteg vagy? – kérdezősködött.

– Az igazat megvallva, tegnap azt hiszem megártott az alkohol… Tudod, én nem igazán bírom – mesélte.

– Mégis, mennyit ittál? – tettetett döbbenetet a fiú.

– Nem hiszem, hogy annyira sokat… azt hiszem talán egy pohár bort, de nem biztos…

– Azt hiszed? Te nem emlékszel rá? – vigyorodott el Nathan.

– Ne nevess ki, de nem… azt sem tudom, hogy ki hozott vissza – panaszolta el, majd ő is helyet foglalt Nathaniel mellett a kanapén.

– Hallottam már ilyesmit, de azt jó sok alkohol után mondták a nagyobbak, nem egy pohár után… Amúgy, ha nem tudod mi volt, kérdezd meg apát, ő biztos tudja – tanácsolta. Hermione nem tűnt valami meggyőzöttnek.

– A gond ott kezdődik, hogy félek apáddal találkozni, mert nem emlékszem semmire, és mi van, ha valami hülyeséget csináltam? – sopánkodott a boszorkány.

– Mármint?

Hermione valahogy nem pont egy gyerekkel akarta megbeszélni a problémáit, de hát nem igazán tehetett mást.

– Tudod, ha iszom, akkor idiótán viselkedek. Lehet, hogy mindenki előtt beégettem, vagy az is lehet megsértettem, ki tudja.

– Azt is csak úgy tudod meg, ha beszélsz vele. Amúgy, ő sem vacsizott és nem is ebédelt… talán utána kéne járnod a dolognak – tanácsolta. Hermione hosszasan merengett az ötleten. Végül arra jutott, hogy mi baja lehetne?

– Igazad van, lemegyek hozzá. Jobb, ha ezt vele beszélem meg – azzal elindultak kifelé. Nathaniel szentül meg volt győződve arról, hogy ennél jobbat nem is találhatott volna ki, ha tudta volna, hogy mekkorát téved, sohasem alakítja így a történteket.

Perselus fel-alá járkált a nappalijában, mikor pedig kopogtatásra lett figyelmes, olyan gyorsan tépte föl az ajtót, ahogy bírta. Csakhogy nem a fia állt előtte, hanem maga Hermione.

– Szia… Beszélhetnénk? – kérdezte a nő zavartan. Piton beengedte őt és hellyel kínálta. Nagyon remélte, hogy fia nem kavart fölöslegesen a dolgokon.

– Nos, miről szeretnél beszélni? – kérdezte.

– Hogy mi történt tegnap, ugyanis semmire sem emlékszem… - vallotta be. Perselus kissé megkönnyebbült, de bántotta is a dolog. A nő folyamatosan megúszta ezeket a kis zavaró eseményeket, de neki bezzeg együtt kellett élnie mindezzel.

– Ittál egy pohár bort, de a másodikat már nem engedtem, aztán hazahoztalak… - mondta röviden Piton.

– Ennyi?

– Miért, mit vártál? Azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát?! – kérdezte kissé szemrehányón. A boszorkány nem tudta mire vélni a hirtelen kirohanást.

– Ha nem történt semmi, akkor miért vagy mérges rám?

– Nem rád vagyok, hanem saját magamra! – kiabálta dühösen Perselus, miközben két kezével nekitámaszkodott a kandalló párkányának, így nem kellett a nőre néznie.

– Szóval mégis történt valami… - hebegte Hermione. Perselus egy ideig hallgatott, majd a szavak egyszerűen ömleni kezdtek belőle.

– Elegem van ebből… ha iszol, mindig megváltozol, és úgy kezelsz, mint egy férfit… Az első alkalommal, azt mondtad szeretsz, és nem tudod, mit kezdenél nélkülem. Most meg, végig simogattál amíg hazaértünk, aztán pedig egyszerűen megcsókoltál! Én próbálok becsületes lenni, nem kihasználni a helyzetet és nem fölhánytorgatni a dolgokat, de már elegem van! Az éjszaka semmit sem aludtam, mert végig azon a csókon járt az eszem. Azt hiszem jobb lesz, ha hagyjuk az egész gyakorlást is, mert csak összezavar mindent… - Hermione döbbenten hallgatta a történteket.

– És most utálsz – suttogta maga elé.

– Hogy mi? – fordult meg hitetlenkedve a férfi.

– Igen, utálsz, mert részegen rád másztam… Merlinre, hiszen tudod, hogy sohasem tennék ilyet! – szipogta maga elé. Perselus pedig tudta, és éppen ez volt számára annyira borzalmas. Tudta, hogy Hermione önszántából nem kezdene vele. Mert csakis barátnak tekinti, és ez dühítette. Ő több akart lenni ennél, sokkal több. Ő akart az a férfi lenni, aki mellett Hermione boldog lehet, aki védelmezi őt. De ez lehetetlennek bizonyult. Hiszen Hermione most mondta, hogy ő sohasem tenne ilyet józanul. Fájt a szíve, mintha egy tőrt döftek volna belé.

– Igen… tudom. Sajnálom Hermione, de azt hiszem, kell… kell egy kis szünet, amíg átgondolom a dolgokat. Kérlek, ne haragudj, de most menj el – morogta csöndesen. Hermione szeme megtelt könnyekkel, és egyszerűen elrohant. Perselusnak bűntudata volt, amiért így viselkedett, de talán így lesz a legjobb. Valahogy kiböjtöli ezt az egy évet az iskolában, ha pedig Hermione maradni akar, akkor ő távozik az év végén. Nem bírt volna ki többet. Már az is eléggé megterhelő volt a számára, hogy segítsen Hermionénak magára találni, hogy aztán egy idegen férfi arassa le a sikerük gyümölcsét.

Az ajtócsapódás hidegzuhanyként érte. Hátrapillantott és Hermionénak már hűlt helyét találta. Utána akart menni, de pár lépés után meggondolta magát. Elvégre, mit érne el vele? Ha bevallaná érzéseit, akkor Hermione még inkább eltávolodna tőle. Így talán idővel újra barátok lehetnek.

Hermione zokogva szaladt végig a folyosón és hangos dörrenéssel csapta be az ajtaját. Nem értette a másikat, hogy miért ilyen rideg és elutasító vele. Mikor a másik bevallotta, hogy ő megcsókolta, felcsillant benne a remény, de gyorsan ki is hunyt a szikra. Elvégre, mit is akarna ő, Hermione lestrapált Granger, aki csak halálfaló játékszernek volt jó, semmi többnek. Hogy gondolhatott olyat, hogy talán kellhet egy olyan férfinak, mint Perselus. Csak áltatta magát. A gyakorlás, a kedvesség, mind csakis barátság volt, ő pedig elcseszte!

Dühében öklével kezdte el püfölni a párnáját, de ettől sem érezte jobban magát, mígnem az egyik ütése félrecsúszott és az ágy fakeretének ütődött a keze. Agyába hirtelen betódult a fájdalom és minden mást kiűzött onnan, és ez jó volt. Hermione ezután már készakarva ütött mindent, ami a keze ügyébe került: a falat, a bútorokat, míg végül a tükör következett. Gyűlölte azt, aki visszanézett rá. Gyűlölte önmagát, azért ami vele történt. Mikor aztán belefáradt a rombolásba és kezeit eléggé összeverte ahhoz, hogy a fájdalmon kívül másra ne tudjon gondolni, lerogyott az ágyára és elaludt.

Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki őt szólongatja. Kábán nyitotta ki a szemét és egy manót látott maga előtt.

– Asszonyom felébredt, úrfi – hadarta a kis manó.

– Köszönöm, Pix, most elmehetsz – utasította őt egy hang. Hermione nagy nehezen betájolta a hang forrását, Matthew volt az, aki szomorúan nézett rá. – Miért csináltad ezt? – kérdezte a nőtől. Hermione nem tudott mit mondani.

– Csak, jól esett – vallotta be. Rettentően szégyellte magát, kezeit vastag kötés borította.

– Pix szólni akart az igazgatónőnek, de én megállítottam. Kitakarított és segített ellátni a sebed. Jóformán teljesen sikerült szétverned a szobád – mesélte a fiú.

– Sajnálom.

– Ne sajnálkozz, inkább mondd el, hogy mi ez az egész – próbálkozott Matt. Hermione viszont makacsul hallgatott.

– Hogy akarsz így az anyám lenni? Még csak nem is bízol bennem, akkor én, hogy bízzam meg benned? – jött az elkeseredett kérdés, és Hermione megdöbbent. A gyereknek igaza volt. Nem gondolhat csakis magára és a fájdalmára. Elvégre van valaki, aki számít rá, és nem teheti tönkre az ő életét is, ahogy a sajátjával már megtette.

– Dühös voltam… ettől pedig nem tudtam gondolkodni – emelte föl a kezét.

– Nagyszerű, de legközelebb ne verd így szét magad, ha lehet. Hoztam reggelit, segítek megenni – ajánlotta föl Matt.

Hemrione bólintott, és odaengedte maga mellé a kisfiút, aki komoly képpel elkezdte őt etetni. Miután végeztek Nathan megpróbálta átkötni a sérülését.

– Ez nem néz ki valami jól, talán szólni kéne Madam Pomfreynek – morogta Matt.

– Jó lesz ez, csak hozd ide azt a kék fiolát a bal felső fiókból – mutatott a szekrény felé. Matthew gyorsan előkereste az adott bájitalt és odavitte Hermionénak. A nő egy hajtásra megitta a szert.

– Ez mikorra hat? – faggatózott Matt.

– Úgy két nap múlva már jól leszek…

– De az sok, holnap hétfő és tanítanod kell – mutatott rá a bökkenőre a fiú.

– Tudom, de majd… elméleti oktatás lesz, legfeljebb azt mondom bájital baleset… - vont vállat Hermione. Matthewnak nem tetszett a dolog. Féltette Hermionét, és nem értette, hogy vajon mi vette rá arra, hogy ilyesmit tegyen magával.

– Miért tetted? – kérdezte meg újra.

– Ez hosszú és fárasztó… Tömören már elmondtam, dühös voltam, ennyi.

– Jó, de ne csinálj ilyet többé – kérlelte őt.

– Benne vagyok. Apropó, megkérhetnélek, hogy tartsd ezt titokban?

Matt mérlegelt, nem akarta bajba keveri a másikat, vagy veszélybe sodorni annak az esélyét, hogy a nő magához vehesse, így rábólintott.

– Rendben, de tényleg ne csinálj többé ilyet.

És ennyivel lezártnak tekintették a dolgot. Hermione aznap nem mozdult ki a szobájából. Ellenben Perselus minden étkezésen ott volt és várta, hogy vajon mikor bukkan fel a nő.

– Perselus, nem tudod, mi van Hermionéval? Már tegnap is alig evett és vacsorára sem jött le

– kíváncsiskodott Minerva.

– Nem tudom, nem vagyok az apja… - morogta Perselus bosszúsan. Azonban ő is aggódott a

nőért. Így aztán el is határozta, hogy kideríti, mi van vele, mégpedig fián keresztül. Vacsora után, azonnal elkapta a kis hármast.

– Nathaniel! – szólt utána. A fiú meglepetten fordult hátra, elvégre apja nem szokta csak úgy a keresztnevén szólítani mindenki előtt.

– Igen?

– Fiam, nem tudod, mi van Hermionéval? Az igazgatónő már kíváncsi… - hazudta.

– Fogalmam sincs, tegnap voltam nála és azután elment hozzád, azóta nem voltam – válaszolta őszintén. Matt ezt hallva, lassan átlátta a helyzetet.

– Ti sem tudtok róla semmit? – kíváncsiskodott a másik kettőtől.

– Én nem! – válaszolta azonnal Dora.

– Én se… - hazudta Matt. Perselusnak nem volt oka gyanakodni, így nem is figyelt föl arra, amikor Matt kissé elfordította a tekintetét tőle.

– Akkor biztosan jól van… - morogta, majd végül továbbállt. Nathaniel föl akart menni Hermionéhoz, de Matt sürgős tanulásra hivatkozva fölterelte barátait a klubhelyiségbe. Annyiban biztos volt, hogy Hermione állapota valahogy összeköttetésben van Pitonnal.

Hermione másnap reggel sem jelent meg, ezért Minerva már a teremben várta, mikor megérkezett.

– Jó reggelt, merre voltál a hétvégén? – faggatózott az igazgatónő. Hermione majdnem szívbajt kapott a másiktól.

– A frászt hoztad rám! A szobámban voltam… Kísérletezgettem egy kicsit… - hazudta. Minerva észrevéve bekötözött kezeit gyorsan odaszaladt, hogy megnézze.

– Édes Merlin, ez hogy történhetett? – ijedt meg.

– Nem vigyáztam, és rám ömlött a forró bájital, de már gyógyul.

– Megmutattad Poppynak? – kérdezte sürgetőn az idős boszorkány.

– Én gyógyító vagyok, ha nem tudnád… ennyit még el tudok látni, köszönöm – fortyant föl a nő, majd előkészítette a termet.

– Tudod, hogy én csak aggódom érted…

– Nézd, felnőtt nő vagyok, saját szabad akarattal, és nem szorulok rá, hogy naponta ellenőrizgess. Ha ennyire nem bízol meg bennem, miért adtad nekem ezt a posztot? – fakadt ki a fiatalabb.

– Hermione, én csak… - habogta az igazgatónő. Nem tudta, hogy mivel sikerült így felhúznia a másikat, de nem akart vitatkozni vele.

– Most pedig, ha megbocsájtasz, akkor elkezdeném az órámat – azzal beengedte az elsősöket. Matt és Nathaniel kíváncsian figyelte őket. Csak nekik tűnt föl, hogy Hermione arca valahogy megváltozott. Mintha eltűnt volna róla a kedvesség.

Sajnos ez a tanórán is kiütközött, Hermione egymás után vonta le a pontokat, és mindegy volt, hogy kitől, aki rontott vagy nem figyelt oda, az pontot vesztett.

Perselus, az egyik lyukasórájában végig hallgatózott, és megállapította, hogy a boszorkánynak határozottan rossz kedve van. Ilyennek még sohasem látta, és inkább nem is akart a közelébe kerülni. Persze, mikor megtudta, hogy a másik megsérült, kissé megingott, de végül is kitartott a távolságtartás mellett.

Ahogy teltek a napok, Hermione egyre határozottabb lett, nem tűrte a hibákat, sem az órán, sem azon kívül. A közös ügyeletek alatt egyáltalán nem szólt Perselushoz, és ez így ment már közel két hónapja. Nathaniel teljesen kétségbe volt esve, elvégre ő nagyon szerette volna, ha Hermione lesz az édesanyja, de erre jelenleg annyi esélyük volt, minthogy a Hugrabug nyeri a házkupát.

Hermione természete egyre borúsabb és ridegebb lett. Már nem nevetgélt az asztalnál a tanárokkal, nem beszélgetett fölöslegesen senkivel. Néhány diák már azon morfondírozott, hogy a bájitaltan állás átkozott, és magába szívja az oktatójának minden jóindulatát és emberségét, és kegyetlen szörnyeket farag belőlük.

Persze Matt végig tudta az igazat. Mármint azt a részét, hogy Hermione bár, megígérte, hogy nem tesz több kárt magában, azért heti rendszerességgel okozott magának sérüléseket. Tanulva az első alkalomból, ezeket vagy jól elrejtette, vagy olyan helyen csinálta, amit vastag ruharéteg takart.

Egy fagyos november végi napon azonban kissé túllőtt a célon. Bájitalfőzés közben olyannyira megégette az alkarját, hogy elájult és órákig hevert ott a padlón. Matt és Nathaniel érkeztek hozzá látogatóba és legnagyobb rémületükre a földön találtak rá. Nathan azonnal értesíteni akarta a javasasszonyt, de Matt megállította.

– Várj, nem szabad… - kiáltott utána.

– Miket beszélsz? – meredt rá értetlenül a fiú.

– Ez nem az első, már két hónapja csinál ilyeneket… Mindig bántja magát! – kezdte szipogva a fiú. Nathaniel pedig értetlenül ült le melléjük a földre.

– De, miért tenne ilyesmit?

– Nem tudom, sohasem mondja, csak annyit, hogy dühös… Ha bántja magát, utána megnyugszik egy kicsit, de aztán újra kezdi. Azt hiszem… azt hiszem, hogy apáddal van kapcsolatban a dolog – mondta ki végül.

– Apámmal?! Miért? Nem értek semmit!

– Szerinted miért nem beszélnek már két hónapja? Valamivel nagyon megbántotta Hermionét, amit ő nem tud megemészteni, és ezért bántja magát… - hadarta dühösen Matt.

– Az lehetetlen! Apa sohasem bántaná, se szóval se fizikailag, ő szereti… - csúszott ki a száján, majd ijedten elé kapta a kezét. Matt kikerekedett szemekkel meredt a barátjára.

– Mi van? Apád szereti Hermionét? – kérdezte kissé visszafogottabb hangnemben.

– Igen. Apám sincs jól. Mostanában esténként hozzá se lehet szólni, alig alszik és folyamatosan rágja magát azért, mert összevesztek…

– De hát, min vesztek össze?

– Azt hiszem Hermione részegen megcsókolta őt, és apa mivel szerelmes belé, ezt nehezen viseli. Úgy döntött, hogy jobb lesz, ha tartják a kellő távolságot, valószínű, hogy Hermione ezen kapta föl a vizet.

– Komolyan, a felnőttek agyilag mind hülyék. Gyere, segíts föltenni az ágyra – mondta Matt, majd ketten nagy nehezen fölszenvedték valahogy a nőt az ágyra. Matt már profin kötözte és tisztította a sebeket.

– Azt nem értem, hogy miért ne szólhatnánk Madam Pomfreynek…

– Mert, akkor ő szólna az igazgatónőnek, ő meg az apádnak. Aztán, ha ez az egész kitudódik, akkor Hermione nem fogadhat örökbe engem, mert ha idegileg labilisnak ítélik meg, akkor nem felügyelhet rám… - fejtette ki Matt. Nathaniel így már értette a nagy titkolózás okát. Készségesen segített hát barátjának Hermione gondozásában.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.03.19. 15:25 Libricica Oh, jaj :( Remélem azért Hermione jól lesz és Piton "véletlenül" megtudja a dolgokat (de csak ő). Egyetértek Matt-ékkel :D Válasz: Hát, hogy ki, mikor, és hogyan tudja meg, aza  jövő zenéje. :P De eléggé izgis lesz XD