Választás
Perselus nem bírva a fájdalmat elájult, és így a külvilág zajai már nem értek el hozzá. Teste a rengeteg vérző sebtől olyannyira elgyengült, hogy lassan kiszállt belőle az élet. A férfi szemei kipattantak, mintha rémálomból ébredt volna. A hangok kavalkádja, a szipogás, kiabálás egyszerre tértek vissza fülébe. Ahogy körbenézett, észrevette, hogy egy fekete üstök borítja be mellkasát, és a hozzá tartozó test görcsösen rázkódik. Csak lassan esett le neki, hogy Harry hever rajta.
Mivel hang nem jött ki a torkán, meg akarta érinteni a fiú vállát, de keze egyszerűen átsiklott annak testén. Ijedten kapta vissza, és ugyanazzal a lendülettel ült fel. Hitetlenkedve nézett végig magán, vagyis a testén, ami viszont az ágyon hevert mozdulatlanul. Ekkor látott meg a szoba másik felében valamiféle derengést, és a következő pillanatban alig akart hinni a szemének. Egy gyönyörű vörös hajú nő alakja jelent meg előtte, és felé nyújtotta kezét.
- Gyere, Perselus. – A férfi akaratlanul cselekedett, így pillanatokon belül a nő mellett találta magát.
- Te hogy kerülsz ide? Velem mi történt? Meghaltam? – Kérdések sorozatával árasztotta el a nőt.
- Az én feladatom most mellékes… - mosolygott rá kedvesen a férfira. – Még nem haltál meg, egyelőre van választási lehetőséged. Ha akarsz, visszamehetsz, viszont tovább is indulhatsz a fénybe.
- A fénybe… én inkább a Pokolra tippeltem volna. - A mindenkori cinizmus most sem tűnt el Perselus arcáról. A nő végigsimított a férfi ajkain, amibe Perselus beleremegett. Annyira régóta szerette volna átölelni, hozzáérni, és megcsókolni a nőt, de most, hogy lehetősége lett volna rá, egyszerűen nem volt mersze. Végül Lily állt lábujjhegyre, s egy lágy, könnyed csókolt lehelt ajkaira.
- Bármennyire is sajnálom, de az időnk véges… döntened kell. Maradsz, és vigyázol a fiunkra, vagy továbbhaladsz. – Perseluson látszott, hogy erősen gondolkodik.
- Te velem tartasz? – kérdezte, de Lily szomorúan elmosolyodott.
- Sajnos nem lehet. Dolgom van, de ígérem, hogy várni fogok rád örökké. – A férfi nem tűnt túl meggyőzöttnek, ám ekkor az ágy felől visszafojtott zokogás zavarta meg a szoba csöndjét.
- Szegény kisfiam. – A nő hangja rekedt volt, és szeméből kibuggyant az első könnycsepp. A zokogást mostanra halk nyöszörgés váltotta föl. Ezt követte pedig a motyogás, mely idővel egyetlen szóvá forrt össze: „apa”. Perselus szájtátva nézte Harryt, amint apának szólítja őt, és eldöntött: visszamegy fiához. Lily megértően rámosolygott, majd fia felé intett fejével.
- Szeresd őt, Perselus, mindketten megérdemlitek. – Egy utolsó csókot lehet Perselus ajkaira, majd elengedte őt. – Most menj… - A férfi lassan, óvatosan lebegett az ágyon fekvő teste felé, hogy újra uralhassa azt. Mielőtt azonban véglegesen visszatért volna, még hallotta Lilyt, amint utána szól.
- Szeretlek… - A lélek visszatért testébe, ám az korántsem volt olyan kellemes, mint mikor elhagyta azt. Hirtelen szakadt rá minden fájdalom, az émelygés és a kétségbeesés érzése is. Mellkasa alig emelkedett, de Harry ezt is megérezte. Elfehéredett arccal és kisírt szemekkel emelte rá tekintetét a férfira. Szája remegett, és egyre csak azt hajtogatta:
- Visszajött… - Hangja egyre hangosabb lett, mire már a többiek is besiettek a szobába. Hermione, amint meglátta a lélegző férfit, azonnal odasietett, és félretolta a fiút az útból.
- Harry, menj arrébb! Draco, gyorsan a bájitalt! – Míg a szőke fiú odavitte a fiolát, addig Hermione igyekezett fölmérni a férfi állapotát. – Professzor, kérem, nézzen rám! Hogy érzi magát?
- Azt hittem, ennél okosabb, Granger… Nem látja, hogy alig élek? – suttogta rekedten.
- Nem lesz baja, hiszen visszabeszél! – legyintett egyet Remus, miközben Draco leöntötte Perselus torkán a bájitalt.
- Bocsánat, tudom, hogy ez most nagyon fog fájni, de muszáj… - A férfi összeszorította fogait, hogy kibírja a fájdalmat, míg ellátják. A bájital kedvező hatását már érezte, hiszen egyre könnyebben kapott levegőt, ám mindez eltörpült amellett, ahogy a fájdalmak egész sorozata égette, gyötörte a testét. Tekintete a szoba egyik távoli pontjára szegeződött, ahol nemrégen még Lily szellemével találkozott. Ugyanazon a helyen most a macska ült, és egyfolytában őt nézte nagy zöld szemeivel. A férfinak valami érdekes gondolat ötlött a fejébe.
Nagy zöld szemek, akárcsak Lilyé, a szőre vörös, akár Lily haja, a neve is Lily, és utálja, ha veszekszünk Harryvel. Lehet, hogy… - Gondolatmenetét Remus hangja akasztotta meg.
- Harry, jól vagy? – Piton feléjük fordította fejét, míg Draco és Hermione ellátták a külső sebeket. Harry aprót bólintott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nincs jól. Arca még mindig sápadt volt, szemei vörösek a sok sírástól, szellemileg pedig annyira meggyengült, hogy szinte ordítottak róla gondolatai, amiből Perselus is jócskán kapott.
- Hát él, visszajött! – lelkendezett az egyik hang Harry fejében.
- De nem miattad – jött a hűvös válasz a másiktól.
- Az lehet, de akkor is él.
- Ugyan mit érsz el vele, hogy él? Talán jobban odafigyel majd rád? Jobban fog szeretni vagy törődni veled? Esténként majd beszélgettek és könyvet olvastok? Elmentek kirándulni? Ugyan már, Harry, ez csak egy álom. Egy olyan álom, amiben neked sohasem lesz részed. Mindig is egyedül voltál, bárki bármit is mondjon. Törődj bele! – A cinikus hang egyre bántóbb stílusban adta elő mondandóját.
- Nincs igazad. Még ha… még ha ő nem is tekint majd fiának, nekem akkor is számít, hogy életben van.
- Aha, a griffendéles önzetlenség, már megint. Nem baj, ha te szenvedsz, míg másoknak jó. Ez annyira szánalmas. – A gonosz kis hang egyre erősödött, és a fiú arcán látni lehetett, hogy nagy küzdelem folyik lelkében.
- Nincs igazad! Nincs! – kiáltotta védekezőn Harry jobbik fele. Ám annyira belemelegedett, hogy észre sem vette, hogy az utolsó szót hangosan is kimondta. Pár pillanatig minden szem rá szegeződött, majd folytatták munkájukat. A fiú csak ekkor nézett rá a férfira, aki most csakis őt figyelte. A fekete tekintet, melyből régen sütött a megvetés és a gyűlölet, most furcsán csillogott. Harry mélyeket lélegzett, nehogy ismét elkezdjen bőgni. Igen. Azokban a szemekben most ott lobogott a remény lángja, az esélyé, hogy végre nem lesz egyedül, hogy lesz valakije… aki szereti őt.
Az egész gyógyítás mindössze pár percet vett igénybe. A két ideiglenes gyógyító sikeres összedolgozásának eredményéül Perselus fél óra múltán már mélyen aludt.
- Most már indíts kifelé! – Az utasítást hallva, ami Remustól származott, mind a három fiatal kisietett a szobából, és egyenesen a földszintre mentek.
- Akkor… akkor most már rendben lesz? – Harry hangja rekedt volt. Hermione átkarolta a fiú vállát.
- Már csak rajta múlik, Harry, de amilyen makacs, szerintem nem lesz vele semmi gond.
- Lupin professzor, jöjjön, magát is ellátjuk. Ez a kontár Harry nem ért a gyógyításhoz. – Draco szavai hallatán Harry felmordult.
- Azért nem vagyok teljesen béna! – háborgott, majd inkább visszament az emeletre. Bár eleinte a szobájába akart menni, aztán mégis Piton hálójában találta magát. Hosszasan nézte, amint a férfi mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Odahúzott az ágyhoz egy széket, s leült rá. Nem tudta mit is kéne csinálni, hiszen ez most megint egy más helyzet.
Már tudta, hogy az, aki előtte fekszik, az édesapja. Zavartnak és kétségbeesettnek érezte magát. A szíve azt diktálta, hogy maradjon a férfi mellett, segítsen neki, legyen itt, mikor az fölébred. Ám a józan esze mindezeknek ellent mondott. Lassan állt csak föl, nem akart zajt csapni. Kifelé menet még visszafordult, és egy utolsó pillantást vetett Pitonra, majd eltűnt az ajtó mögött.
.oOo.
Lassan a kinti szürkület éjsötétbe váltott, és a ház lakói feszülten ültek a nappaliban. Draco az ablakon kémlelt kifelé, míg Hermione egy könyvvel próbálta lekötni figyelmét. Harry a földön fekvő vérfarkas fülét vakargatta, miközben az nyugodtan ott szuszogott a lábánál.
- Furcsa, hogy most milyen békés… - suttogta Harry.
- Lehet, hogy azért, mert már vége lesz a holdtöltének. Tegnap volt a legerősebb éjszakája és eléggé ki is fáradt – kezdett bele a magyarázatba Draco.
- Az is közre játszik, de ne feledjétek el, ha nem itta volna meg azt a bájitalt, akkor mostanra farkaseledel lenne belőlünk. – Hermione próbálkozása, hogy viccel üsse el az időt, csődöt mondott. A két fiú összeszűkült szemekkel nézett a lányra, aki csak fáradtan vetette hátra a fejét.
- Jól van, csak próbálom elterelni a gondolataimat. Még mindig nem hiszem el, hogy Ron ezt tette. Annyira rossz volt elmesélni mindezt Mollyéknak. – A lány szomorúan hajtotta le fejét. Még a nap folyamán lezajlott az a kínkeserves beszámoló, melyben a Weasley család szembesült Ron tetteivel, és ebből kifolyólag a fiút nem tűrték meg többé a házban.
- Figyelj, Hermione, inkább örülj, hogy még időben tudtunk cselekedni és nem lett rosszabb vége a dolognak. Ha téged és a legjobb barátját képes volt elárulni, akkor a családja sem húzta volna sokáig. Annak a szemétnek senki sem tud sokáig ellenszegülni. Előbb-utóbb mindenkit megtör. – A szőke fiú még most is az ablakon bámult kifelé, így nem láthatta a lány megdöbbent arcát.
- Úgy veszem észre, Draco lassan ismét önmaga lesz – suttogta a griffendéles fiú, hogy a szőke srác meg ne hallja. Hermione örült is, és egyben szomorú is volt. Kedvelte az „új” Dracót, de a régi visszatértétől is félt egy kissé.
- Harry, a hallásom jobb az átlagosnál… - morogta Draco a másik srácnak, miközben odasétált eléjük. – Egyet mondhatok, már sohasem leszek a régi. Lehet, hogy még mindig nyafogós, elkényeztetett úri ficsúr vagyok, de már tudom, hol van az igazi helyem: a keresztapám mellett és mellettetek, és erről nem vagyok hajlandó letenni. Megismertelek, Harry, és rájöttem, hogy egyáltalán nem volt igazam. – Kis szünetet tartott.
- Már nem vagyok egy aranyvérmániás hülye. Nem érdekel a pénz, csak a családom nevét akarom tisztára mosni, ami tudom, hogy pokoli nehéz lesz, főleg ezzel a csini kis tetkóval az alkaromon, de… de megpróbálom. – Hermione megfogta a fiú jobb kezét, és feltűrte rajta az inget. Draco értetlenül nézte a lányt.
- Szerintem biztos létezik rá mód, amivel el lehet tüntetni – hadarta, miközben tanulmányozni kezdte a fiú bőrét. Ahogy végighúzta rajta mutatóujját, a fiú megremegett, és Hermione ijedten kapta hátra a kezét. – Bocsánat… Ennyire érzékeny? – Draco alig tudta megállni, hogy ne vörösödjön el, hiszen nem a rossz érzés miatt rázkódott meg, éppen ellenkezőleg. Ekkor az emeletről köhögést hallottak, és egyszerre ugrottak föl, ám a lépcső aljához érve Hermione visszatartotta Dracót.
- Ne menj, ez az ő idejük. – A szőke fiú megértette, mire is céloz a lány. Harry annyira sietett, hogy fel sem tűnt neki a másik kettő hiánya. Gyorsan nyitotta ki az ajtót, és rögtön a férfi mellett termett. Az még mindig görcsösen köhögött, Harry pedig nem tudván mit csináljon felkapott egy poharat, majd megtöltötte vízzel.
A férfi remegő kézzel fogta meg a poharat, és úgy próbált meg kortyolni az italból. Harry önkéntelenül ült le az ágyra, majd elkezdte simogatni Perselus hátát. A férfi, amikor már alábbhagyott köhögése, kissé kábán nézett a fiúra, akinek csak ekkor esett le, hogy valójában mit is csinált. Gyorsan visszakapta kezét, és föl akart kelni az ágyról, ám Piton hangja megállította.
- Ne menj el… nem kell elmenned! – Harry félszegen ült vissza az ágyra.
- Csak nem akarok zavarni – suttogta a fiú, miközben kezét tördelve az ágy végét leste. Nem akart ránézni a férfira, mert még mindig félt, hogy ott azt a jól ismert hidegséget fogja látni a reggel tapasztalt bizalom helyett.
- Nem zavarsz. Mennyit aludtam? – jött a kérdés, amitől a fiú megkönnyebbült.
- Csak fél napot. Igazából többre számítottunk – hadarta Harry. Perselus még mindig elég sápadt volt, de a gyomra panaszosan korogni kezdett. Harry ekkor nézett csak a férfira. - Azonnal hozok valamit enni. – Fölpattant, és leszaladt a konyhába. Draco és Hermione megilletődve követték őt. Végignézték, amint a fiú elkészíti az ételt. Nem szóltak semmit, csak bámulták Harry izgatott, de gyakorlott mozdulatait. Végül a rögtönzött vacsora elkészültével a fiú visszasietett.
- Itt is van – lelkendezett a griffendéles, majd odatette a férfi elé az ételt. Perselus megpróbált önállóan enni, ám ez nem bizonyult egyszerűnek. Harry annyira szeretett volna segíteteni neki, de tudta, hogy azt a férfi büszkesége nem viselné el, így csak figyelte, ahogy az étel szép lassan eltűnik a tányérról. Miután a férfi végzett, Harry félretette a tálcát.
- Köszönöm. – Perselus megpróbált közömbös hangnemet megütni, de ez nem sikerült neki.
- Nincs mit… szívesen. – suttogta Harry, majd összeszedve bátorságát és úgy döntött, bevallja a férfinak, hogy mit érez.
- Uram… - Piton, felé fordult. – Én… nos, szeretném, szeretném elmondani, hogy… hogy mit érzek. Tudom, hogy valószínűleg ön nem fog a fiának tekinteni, de ez engem nem zavar… vagyis. De igen, azt hiszem zavarna. Régóta szerettem volna egy családot, olyat, mint másoknak van. Nem kell, hogy tökéletes legyen, csak… csak, hogy törődjenek velem, egyszerűen vegyenek emberszámba. Ezt sajnos sohasem kaptam meg.
- Csak a barátaim tekintettek rám úgy, mint egy közönséges gyerekre. A nevelőszüleimnek kolonc voltam a nyakán, a varázsvilág egyik felének megmentő, míg a másiknak céltábla. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány ember tekintett egyszerűen csak gyereknek. Még Dumbledore is a megmentőt, a fegyvert látta bennem, és csak azután a gyereket. – Tartott egy levegővételnyi szünetet.
- Tudom, hogy önnek mennyire kellemetlen lehet ez az egész, de én mégis szeretnék a közelében maradni, ha ez lehetséges. Erre akkor reggel döbbentem rá, mikor azt hittem, hogy meghalt. Azt gondoltam, hogy ismét árva lettem, hogy… elvesztettem az apámat. Soha többé nem akarom ezt érezni. Soha! – A férfi tekintetét kereste, ám a lélegzete is elállt, amikor meglátta azt. A férfi mosolygott, de szeméből egy könnycsepp hullott ki. A fiú elnyílt ajkakkal nézte, ahogy az az egy csepp végiggördül a megviselt arcon.
- Uram… maga sír? – dadogta, miközben igyekezett palástolni döbbenetét. Piton fölhorkantott, s egy laza mozdulattal letörölte azt a kósza cseppet.
- Ugyan már, Potter! Csak erős volt a levesed, ennyi történt. – Harry jót mosolygott a jeleneten.
- Uram… nem Potter. – Piton meglepett arcát látva szélesen elvigyorodott.
- Ha te nem Potter, akkor én se Uram! – vágott vissza a férfi, amitől már neki is kezdett jobb kedve lenni.
- Ez most olyan gyerekesen hangzott. – Kijelentésére Piton elnevette magát.
- Igazad van. Én, nem Potterezlek, de cserébe legalább annyit kérnék, hogy ne magázz, rendben? – Harry bólintott. Perselus kissé fészkelődött, majd megpillantotta az ágy mellett kuporgó macskát. – Lily… - Harry odakapta a fejét, de csak a cicát látta.
- Igen, a macska, de miért nézi… nézed olyan meglepetten?
- Mikor meghaltam, találkoztam az édesanyáddal. Itt várt rám… - A fiú szájtátva nézte a felélénkülő macskát. – Azt mondta, neki még dolga van, és hogy vigyázzak rád, és… nagyon szeresselek. – Harry arcán megannyi érzés futott keresztül. Csak nézte az őket figyelő macskát, és agya hihetetlen sebességgel kezdett pörögni. Lehetséges lenne? A könyv igazat írt volna? Valóban ő lenne az? Megrázta fejét, és igyekezett összeszedni minden józan gondolatát, hogy végre rendbe tegye a körülötte lévő dolgokat.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége