Sötét titok

 
A Fonó sor melletti sikátorba érkeztek meg. Perselus gyorsan letette Harryt, nehogy a gyerek lehányja. Azonban úgy tűnt, a fiúnak semmi baja. Ez ismételten felkeltette a férfi figyelmét.

 

- Jól érzed magad?

 

- Azt hiszem… furcsa érzés volt, de azt hiszem, már csináltam ilyet – válaszolta. Piton nem fűzött hozzá semmit, inkább elkezdte a lakása felé terelni a gyereket. Ahogy kinyitotta az ajtót, Harry döbbenten nézett körbe. Perselus követte a fiú tekintetét, és valóban, a nappali nem nézett ki valami szépen. Kissé szégyellte is magát azért, mert egy disznóólban lakik.

 

- A bácsi nem szokott takarítani? – kérdezte Harry, majd észhez kapva rémülten nézett a másikra. Várta, hogy megbüntessék amiatt, amit mondott. Piton azonban csak egy csúnya pillantással jutalmazta.

 

- Még nem volt időm… – hazudta.

 

- Értem. Most mi lesz? – faggatózott a gyerek, ami ismételten kezdett Piton agyára menni. Perselus odalépett a kandallóhoz és hopp port szórt bele, majd letérdelt és a fejét a tűzbe dugta Harry legnagyobb rémületére.

 

- Meg fog égni! – kiabált a férfira, aki rá sem hederített.

 

- Igazgató úr, azonnal jöjjön ide, van itt egy kis probléma, amit meg kéne oldania – mondta.

Harry hallotta valaki hangját, amint válaszol, de nem értette, hogy mit mond. Piton aztán fölállt, és arrébb sétált a kandalló elől. Ami ezután történt, még jobban a frászt hozta Harryre. Egy öreg, nagyszakállú ember lépett ki a kandallóból. Harry akaratlanul is felnyögött:

 

- Mikulás? – kérdezte inkább magától, mint a két felnőttől. Piton hitetlenkedve nézett a gyerekre, de végül nem szólt neki. Ellenben Albus szélesen rámosolygott.

 

- Jó reggelt, Harry. Sajnos nem a Mikulás vagyok, bár tényleg hasonlítunk néhány dologban – dünnyögte az öreg. Harry erre halványan rámosolygott az igazgatóra.

 

- Igazgató úr, beszélnünk kell. Itt vannak az emlékeim a fiúval kapcsolatban, valamint a látlelet vizsgálat eredménye. Most már följelentheti azokat a muglikat, ha akarja, és a fiút is átadom. Én végeztem – hadarta Piton.

 

Albus kissé csalódottan nézett rá, amiből Perselus arra következtetett, hogy még nem végeztek.

 

- Perselus, ha én most feljelentést teszek a Dursley-család ellen, akkor tovább fajul a mugli és a varázsvilág közötti ellenét. Nem is beszélve arról, hogy Harryt ide-oda fogják rángatni egyik családtól a másikig.

 

- Már ne is haragudjon, de nem értem, hogy miért kéne rángatni a gyereket – értetlenkedett a férfi. Harry közben csöndesen meghúzódott a lépcső alján.

 

- Harryt nem fogadhatják örökbe, a nevelőszülői pozíciót pedig nagy valószínűséggel tudjuk, hogy ki kapná meg… – taglalta Albus.

 

- Igen, Malfoy.

 

- Ezt pedig nem hagyhatjuk – szögezte le az öreg.

 

- Akkor mégis mit csinál? Talán maga fogja nevelni? Egyébként meg, miért ne adhatná örökbe, elvégre árva, és a rokonai nem valók nevelőszülőnek… – akadékoskodott Piton.

 

Albus gondterhelten nézett a fiatal férfira. Ez a tekintet valamiért nagyon is rossz érzéseket keltett Perselusban. Tisztán érezte, hogy az öreg titkol valamit, valami nagyon fontosat.

 

- Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha magánál maradna – próbálkozott.

Piton álla majdnem a padlón koppant.

 

- Hogy mi?! Maga megőrült? Az ott Potter fia! Annak a Potternek a fia, aki pokollá tette az iskolás éveimet! – kiabált feldúltan.

 

Harry kissé összerezzent, de nem ment sehova. Kíváncsi volt a dolog végére. Apja és Piton kapcsolata már fölmerült egyszer, de nem mentek nagyon bele, és kezdte érdekelni, hogy mi volt közöttük.

 

- Igen ő James fia, de Lilyé is! – figyelmeztette Pitont Albus. A férfi feszülten mordult valamit, amit Harry nem érthetett.

 

- Ez akkor is ostobaság. Mégis, hova vigyem a gyereket? Maradjunk talán itt? – mutatott körbe a lepukkant helyiségben. Albus alaposan körbenézett és így szólt:

 

- Akár… majd küldök egy manót, hogy segítsen a házimunkában. Perselus, csak azt kérem öntől, hogy adjon otthont a fiúnak, amíg meg nem oldódik a helyzet – kezdte.

 

- És meddig? Egy hétig, egy hónapig? Netalán egy évig?! – fakadt ki.

 

- Értse meg, a fiú nem kerülhet más kezébe… – akadékoskodott Albus.

 

- Miért nem? Úgy sincs senkije, és biztos sok rendes család fogadná be! – értetlenkedett Piton.

Már nagyon elege volt ebből az egészből. Csak szeretett volna egy kis csöndet és nyugalmat, valamint vissza akart menni az üstjéhez, hogy folytathassa a kísérletét.

 

- Perselus… ezt még nem mondhatom el…

 

- Miért nem? Talán, ha elmondaná, meggondolnám magam. Mégis mitől fél annyira? Elvégre esküt tettem magának, nem fogom, és nem is tudom elárulni – sziszegte indulatosan a másik szemébe.

Albus felsóhajtott, majd helyet foglalt a fotelban. Pitont ismét elfogta az a gyomorszorító rossz érzés, ami már korábban is rátört.

 

- Rendben… – sóhajtott föl beleegyezően. Piton leült a vele szembeni karosszékbe, és kíváncsian várta, hogy mit mond a másik. Eltelt néhány kínkeserves perc, mire Albus folytatta.

 

- Tudod te, hogy mi a különbség a nevelőszülő és az örökbefogadó szülő között, pontosabban a gyermekek helyzete között? – faggatózott az öreg. Piton nem tudta mire vélni a dolgot, de válaszolt.

 

- Az a gyerek fogadható örökbe, aki árva, vagy a szülei alkalmatlanok a gyermek gondozására, és nincs közeli vérszerinti rokona – hadarta.

 

- Igen, és a nevelőszülőhöz kerülő gyermek…

 

- Ott a szülőtől elveszik a gyereket, vagy magától mond le a neveléséről, de nem adható örökbe, mivel a szülei – legalábbis az egyik – életben van… – morogta Piton. Albus bőszen bólogatott és már folytatta volna, mikor Harry felkiáltott.

 

- Él! Melyik él? Anya, ugye anya? – lelkesedett föl a gyerek. Piton megkövülve nézte a fiút, majd az igazgatót.

 

- Ez a gyerek megőrült – sziszegte Piton. Dumbledore viszont nem csitította le Harryt, ami nem tetszett neki.

 

- Miből gondolod, hogy édesanyád életben van? – kérdezte a gyerektől az igazgató.

 

- Egy éve elszöktem… Petunia néni egyszer mondta, hogy hol van a sírjuk, és elmentem a temetőbe… Már majdnem bementem, mikor Vernon bácsi elkapott, és adott néhány jó nagy pofont. Aztán odacibált a sírjukhoz, és kaptam párat ott is. Azt mondta, én is így fogom végezni… – Albus elszomorodva hallgatta a történteket.

 

- A lényeget – sürgette Piton, mert már ő is kíváncsi volt, honnan vette azt a gyerek, hogy az anyja életben van.

 

- Hát, láttam apát… Ott állt a sír mögött, és engem nézett. Dühös volt Vernon bácsira, de nem tudott mit tenni. Azt mondta szeret… Azt hittem, megőrültem, és nem akartam több pofont kapni, így nem kérdeztem rá, hogy hol van anya, de biztos, hogy nem volt ott apával… – magyarázta eltökélten a fiú. Piton dühösen felpattant, és fel-alá kezdett mászkálni.

 

- Ki van zárva, hogy az apád szellem legyen! Potter egy szemét alak volt, de nem gyáva, márpedig szellemek csak a gyáva alakokból lesznek, akik félnek átlépni a túlvilágra…

 

- Vagy akiknek van némi elintézetlen dolguk – toldotta meg az igazgató.

 

- Akkor megőrültem? – sápadt el a fiúcska.

 

- Nem, édesapád nem szellem, különben én rendszeresen találkoznék vele. Viszont a lelke részben még ott tartózkodik, és csakis te láthatod – magyarázta az igazgató. Úgy tűnt, Harrynek ez elég, de Pitont csak most kezdte igazán érdekelni a dolog.

 

- Uram, a gyerek feltett kérdésére még nem válaszolt – figyelmeztette őt Piton. Harry észhez kapva térve kíváncsian várakozott.

 

- Nos amint elkezdtem, Harry nem adható örökbe… – kezdte, de Harry ismét közbe vágott.

 

- Mert anya életben van! – vágta rá. Piton lélegzet-visszafojtva hallgatta a történteket. Tudta, hogy lehetetlen, de valahol mégis azt remélte, hogy az igazgató azt mondja, Lily él. Szíve vadabbul kezdett el verni, és majd kiugrott a helyéről.

 

- Harry, hadd mondjam végig, kérlek. Ne reménykedj, gyermekem… azt kell mondanom, hogy édesanyád nem jön vissza…

 

- Hogy? – értetlenkedett Harry.

 

- Ezt mégis hogy érti? – sürgette Piton is.

 

- Aznap, mikor Voldemort megtámadta a Potter házat, James Potter meghalt, ahogy Lily is… –Harry csüggedten rogyott le a földre és Pitont sem sok választotta el tőle.

 

- Akkor mire volt jó ez a sok körítés? – kérdezte dühösen Perselus. Már éppen eléggé ingerült volt, és alig tudta magát türtőztetni.

 

- Nézzétek, talán hiba volt, talán nem, de Harryt akartam megvédeni – kezdett bele újra.

 

- Mégis, mi a Merlin bánatába?! – kiabált Piton dühösen. Harry is egyre feszültebb volt, és ez abban nyilvánult meg, hogy a fiú most átpártolt Piton mellé, otthagyva az igazgatót.

 

- Lily nem él, de nem halt meg – felelte dühösen az igazgató. Már ő is eléggé ki volt borulva, és nem hiányzott neki, hogy a másik így nekiessen.

 

- Hogy? – nyögte Harry értetlenül. Perselus egy kissé megszédült. Azt hitte, rosszul hallott.

 

- Az édesapád eltávozott, és úgy tűnt, az édesanyád is. Még a professzor sem tudta megállapítani, hogy él-e – nézett rá a fiatal férfira.

 

- Én… ott voltam, a karomban tartottam… nem lélegzett, nem vert a szíve, halott volt – szögezte le kissé zavartan.

 

- Hogy mugli nyelven fogalmazzak… Lily kómában van. Azóta sem mutat semmilyen életjelet, a szíve ver, és lélegzik, de csak alig. Mesterségesen bűbájokkal tartjuk életben. Ő már nem él… olyan, mint aki megkapta a dementorcsókot – fejezte be az igazgató.

 

Perselus egy kissé reszketve ült le a fotelba, és temette arcát a kezébe. Rosszul volt, nem kapott levegőt. Mintha a szoba egyre kissebbé vált volna körülötte. Lily élt, életben volt, és eltitkolták előle…

 

- Miért tette? – kérdezte elkeseredetten.

 

- Mert nem akartam, hogy belőled is egy emberi roncs legyen… Harrynek pedig úgy véltem, a rokonainál van a legjobb helye – suttogta alig hallhatóan az idős mágus.

 

- Tévedett – jelentette ki Harry ridegen. Piton tétován a fiúra nézett, akinek az arcán semmilyen érzelmet nem látott. A fiú még csak nem is sírt, egyszerű rideg közöny volt látható rajta.

 

- Igen, téged nem lett volna szabad odaküldenem, Lilyről pedig szólnom kellett volna Perselusnak. Talán akkor most nem így állna a helyzet – sajnálkozott az öreg.

 

- Látni akarom – jelentette ki Piton. Az igazgató számított erre, viszont nem ilyen hamar.

 

- Egy kis időt kérek még… – kezdte, de Perselus dühös pillantása belé fojtotta a szót. A kettejük közt beálló, feszült csöndet Harry rekedtes hangja törte meg.

 

- Velem mi lesz? – kérdezte. A két felnőtt felé fordult, és tanácstalanul néztek, a fiúra. Harry még mindig teljesen érzelemmentes volt, és ez sem Pitonnak, sem pedig az igazgatónak nem tetszett.

 

- Ha Perselus megengedi, itt maradnál vele egy darabig, amíg nem találunk ki valamit – ajánlotta az igazgató. Pitonnak persze esze ágában sem volt ebbe belemenni.

 

- Még van bőr a képén ezek után itt hagyni velem a kölyköt? Átvert engem többszörösen is! Maga miatt a fiú szenvedett, és most képes lenne egy olyan ember nyakába varrni, aki ki nem állhatta az apját, és nagy valószínűséggel őt is utálni fogja mindig? – kérdezte sziszegve. Albus szomorúan nézett a férfira. Lassan kifogyott az ötletekből és Harry megnyilvánulása sem könnyítette meg a dolgát.

 

- Uram, utálhat, ha akar, engem mindenki utál. Ha gondolja, dolgozom, amíg itt vagyok, tudok takarítani, és egy kicsit főzni – ajánlotta föl a fiú. Piton megrökönyödve nézett a gyerekre.

 

- Merlinre, hol van a büszkeséged?

 

- Olyanom nekem nincs… – vetette oda a gyerek és makacsul elfordította a fejét. Egyben biztos volt, nem akart visszamenni Dursleyékhez.

 

- A nagy James Potter fiának semmi önbecsülése, gratulálok igazgató úr, ezt jól elintézte…

 

- Perselus, csak pár hónapról lenne szó… – próbálkozott meg utoljára Dumbledore.

 

- Honnan tudja? Ez a dolog nem oldódik meg pár hónap alatt!

 

- De igen! – kiáltott föl már végképp türelmét veszítve az idős férfi. – Lily haldoklik… – mondta suttogva. Perselus szava elakadt. A kibukni készülő gúnyolódás most a torkára forrt.

 

- De hiszen azt mondta… – kezdte, de nem volt ereje befejezni. Hangja elhalt, és elgyötörten nézett a tengerkék szemekbe.

 

- Lily állapota úgy egy hónapja lassan, de folyamatosan romlik. Maximum három hónapja van hátra… – jelentette be Albus. Piton keze ökölbe szorult, és arcizmai is görcsbe álltak. Annyira kellett magát fegyelmeznie, hogy szinte egész testében remegett.

 

- Akkor csak három hónap, annyit kibír velem, nem? – kérdezte pimaszul Harry. Úgy tűnt, föl sem fogta, amit Albus mondott, vagy inkább nem foglalkozott vele.

 

- Téged nem érdekel az anyád sorsa? – kérdezte megkövülten Piton. Harry ráemelte zöld szemét, és úgy beszélt.

 

- Az én anyám halott… a bácsi is azt mondta. Akkor pedig nincs min gondolkoznom.

 

Mind Albust, mind pedig Perselust megdöbbentette ez a rideg racionalitás, ami a gyerekből áradt. Dumbledore hirtelen úgy érezte, mintha a sors ismétlené önmagát. Egy pillanatra bevillant előtte a tizenegy éves Tom Denem képe, amint érzelemmentesen viselkedik mindenkivel.

 

Perselus nem tudta, hogy mit kezdjen a gyerekkel, főleg most. Egyszerűen föl nem tudta fogni, hogy miért változott meg hirtelen annyira a fiú. Újra és újra átgondolta a dolgot, de nem tudott rájönni. Végül arra jutott, hogy majd a három hónap alatt kideríti, hogy mi baja lehet.

 

- Rendben maradhat, de nem leszek kedves, és ne legyen az utamban – morogta Albusnak. Az igazgató megkönnyebbülten bólintott. Legalább a dolog ezen része megoldódott.

 

- Hálásan köszönöm önnek, Perselus. Megígérem, hogy amint lehet… elhelyezem máshol a fiút – esküdözött.

 

- Uram, hol alszom majd? – kérdezte Harry, mintha egyáltalán nem érdekelné, amiről a felnőttek beszélnek. Piton gyorsan átgondolta a dolgokat, majd válaszolt.

 

- Az emeleten van két háló és egy fürdő. A bal oldali lesz a szobád, ki kell takarítani, és rendet tenni. Hozzá is kezdhetsz – utasította a fiút, aki megfogta a szatyrát, és elindult fölfelé az emeletre. Dumbledore aggódva nézett utána.

 

- Nem így kéne reagálnia – dünnyögte.

 

- Igen, furcsa… az elején még lelkes volt, de most… mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog – taglalta Piton.

 

- Talán csak idő kell neki…

 

- Talán. Nos, engem sikeresen behúzott a csőbe, a fiúnak van szállása a hátralevő időre, de gondoskodni nem tudok, és nem is fogok róla. Nekem megvan a magam élete. Küldjön mellé egy manót, aki főz és mos rá – morogta Perselus.

 

- Rendben. Megígértem, és küldök is segítséget. Köszönöm, hogy segít, Perselus – hálálkodott az öreg.

 

- Nem magáért, és nem is a fiúért teszem. Csakis Lily emléke miatt… Apropó, amint lehet, látni akarom, és az összes módszerről részletes listát kérek, amivel eddig kezelték.

 

- Perselus, nem tudja megmenteni – próbálkozott Dumbledore.

 

- Addig nem nyugszom meg, míg meg nem próbálom – felelte csöndesen a férfi.

 

- Hát legyen. Holnap délelőtt elviszem magukat hozzá – egyezett bele.

 

- Jó – válaszolta röviden Piton.

 

Ezután Albus gyorsan kereket oldott. Nem akarta tovább rontani az amúgy sem rózsás helyzetét. Perselus tanácstalanul állt meg a lépcső alján. Túl sok volt ez neki mára. Először is rájönni, hogy Harry Potternek legalább olyan nyomorúságos az élete, mint neki. Aztán, hogy Lily életben van, és ezt eltitkolták előle. Végül pedig a gyerek is a nyakába szakadt. Perselus vett egy mély levegőt, és fölsétált az emeletre. Ott a bal oldali szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Bentről pedig porfelleg szállt kifelé. Piton érdeklődve lökte be az ajtót, és nézett be. Harry éppen azon volt, hogy fél kézzel kinyissa az ablakot. Piton mögé sétált, és egy szó nélkül segített neki. Harry kíváncsian nézett föl a férfira. Nem tudta, mihez kezdhetne ezzel a felnőttel, nem beszélve a helyzetről. Eldöntötte, hogy jó gyerek lesz, szót fogad, és megtesz mindent, amit a másik kér. Viszont nem fogja megkedvelni Pitont. Elvégre, csak három hónap, és úgyis elmegy.

 

- Az igazgató küld egy házimanót, hogy segítsen ellátni téged. Nekem megvan a magam feladata, és arra kell koncentrálnom – jelentette be.

 

- Rendben – bólintott rá a fiú.

Így egyszerűbb is lesz a dolga. Nem kell majd attól tartania, hogy megkedveli a felnőttet, és aztán el kell tőle válnia. Ha nem lesz a közelében, legalább ez a veszély nem fogja fenyegetni.

 

- Először is, a dobozokat fölviszem a padlásra. Te találsz lent a konyhában vödröt, szappant és rongyot. Hozd fel, és kezdj neki a portörlésnek, ha visszajöttem, segítek – mondta, majd pálcáját a dobozokra irányította, amik lebegve szálltak az ajtó felé.

Harry csodálattal nézte a mutatványt. Még mindig kissé furcsa volt neki a varázslás, de mintha mindig is tudott volna róla, ismerős volt a számára. Lesietett a földszintre, felhozta a megfelelő eszközöket, és nekikezdett a sikálásnak. Jó vastag porréteg borította a bútorokat. Piton egy pálcaintéssel elintézhette volna a dolgot, de úgy a fiúnak még több ideje lett volna begubózni, azt pedig nem akarta. Az igazgatótól eleget hallott Voldemort gyerekkoráról, és nem akarta, hogy a Potter fiúból esetlegesen a következő Nagyúr váljon.

 

Ahogy a padlásra fölvitte a dobozokat, alaposabban is körülnézett. Megtalálta a régi, iskolai bőröndjét, és gyorsan belenézett. Az tele volt régi egyenruhákkal és könyvekkel. Úgy vélte, hogy ezeknek a fiú talán hasznát veheti még. Mikor visszaért, Harry már javában törölgetett. Piton azon gondolkodott, hogy vajon mi folyhat a fiú fejében.

 

- A dobozokat fölvittem, és hoztam valamit helyettük – mondta, majd letette a ládát.

Harry érdeklődve fordult hátra.

 

 - Mi ez? – érdeklődött.

 

- A volt roxfortos iskolai ládám. Van benne néhány ruha, amit majd átalakítunk neked, és némi könyv is van benne, ha érdekel – ajánlotta fel.

 

Harry kíváncsian nézett bele a nyitott ládába. Abban volt néhány ruhadarab és pár kötet.

 

- Majd nézegetem… – mondta a fiú.

 

- Csak nézegeted? – kérdezte felvont szemöldökkel Piton.

 

- Én még nem tudok valami jól olvasni. Dudley járt előkészítőre, de én nem… de a tv-ből megtanultam a betűket – mesélte büszkén a fiú. Piton megvakarta a fejét, ez újabb problémát okozott.

 

- Majd meglátjuk, hogy mit tehetünk az ügy érdekében. Elvégre nem hagyhatod úgy itt a házam, hogy nem tudsz írni és olvasni. Az igazgató húzott be minket a csőbe, oldja is meg… majd korrepetál téged – vágta rá Piton határozottan.

 

Harry elfintorodott. Nem tehetett róla, de az igazgató nem nyerte el a tetszését, főleg amiatt, hogy kiderült miatta került a Dursley-családhoz.

 

- Nem lehetne, hogy maga tanítson, uram? – kérdezte tétován a férfit. Piton értetlenül meredt a gyerekre.

 

- Ugyan miért?

 

- Csak… nem bízom a bácsiban – motyogta Harry késsé tétován. Piton ezt hallva nevetni szeretett volna. Egy gyerek, aki jobban bízik benne, mint Albus Dumbledore-ban.

 

- Majd megoldjuk – mondta végül.

 

Aztán ő is nekikezdett a takarításnak. Lepókhálózta a sarkokat, portalanította, kitisztította a szőnyeget és a függönyöket. Küldött egy frissítő bűbájt a szoba állott levegőjére. Kiporolták Harry segítségével az ágyat, és egy kicsit átrendezték a bútorokat. Mikor készen voltak, a szoba még mindig eléggé siralmasan nézett ki, de legalább tiszt volt.

 

- A varázslás olyan jó – mosolyodott el Harry. Piton egy kicsit megkönnyebbült ettől a reakciótól.

 

- Milyen színű falat szeretnél? – kérdezte nagylelkűen. Harry szájtátva nézett rá. Neki eddig szobája sem volt, nemhogy kiválasztott színe.

 

- Hú… barna, nem zöld… legyen kék! – hezitált.

 

Piton sorra kipróbálta a színeket, míg végül a kék egyik árnyalatánál döntöttek. Mikorra végeztek, odalentről csörömpölésre lettek figyelmesek. Piton kivont pálcával indult el a lépcsőn. Harry szorosan mögötte lépkedett, a kíváncsisága hajtotta előre, de igencsak félt a rá váró veszélytől. Mikor aztán a nappaliban megpillantott egy rongyokba bugyolált, horgas orrú, lógó fülű, zöldes árnyalatú lényt, felsikított.

 

- Á! Piton professzor, Dumbledore igazgató úr küldte Trixit, hogy viselje gondját a professzornak és az úrfinak. Az igazgató úr küldött néhány dolgot, ruhákat, ágyneműt, játékot, könyveket – sorolta lelkesen a manó.

 

- Értem, a fiú szobája balra van az emeleten, vidd föl oda a holmikat, és rendezd el – mondta a manónak, ami egy pillanat alatt eltűnt.

 

- Ez mi volt? – kérdezte Harry nyekergő hangon.

 

- Egy házimanó, varázsereje van, és minket szolgál. Bármit meg tud tenni neked, csak parancsolnod kell neki.

 

- Olyan, mint a dzsinn a mesében? – kérdezte döbbenten a fiú.

 

- Nem egészen, ő nem verhet át téged a dzsinnel ellentétben – szögezte le a férfi.

 

- Ó, értem. Mehetek megnézni, hogy miket kaptam? – kérdezte reménykedve.

 

- Menj, és pakoljatok el. – Azzal Harry már ott sem volt.

 

Piton pedig nekikezdett, hogy odalent is rendet tegyen. Mikor egyedül volt, nem érdekelte, hogyan néz ki a ház, de most volt egy vendége. Nem akart rossz példát mutatni a fiúnak, főleg azután, hogy az első megnyilvánulása milyen volt a házzal kapcsolatban.

 

Harry és Trixi gyorsan végeztek a kipakolással, így a házimanó nekikezdett a lakás többi részének is, valamint a vacsora elkészítésének. Már jócskán benne jártak a délutánban, mire a ház nagyjából tisztának volt mondható. Perselus a fürdőszobával különösen megszenvedett. Biztosra vette, hogy a kosz még az apja idejéből maradt ott.

 

Úgy döntött, nem áll le, és a kertet is rendbe teszi. Félt, ha nincs mit csinálnia, elfogja a kétségbeesés. Ott volt a nyakában egy gyerek, akinek az apját utálta. Ott volt Lily, aki él, de csak alig, és már nem sokáig. Úgy érezte, hogy minden az ő nyakába szakad. Ahogy így elmélkedett, az egyik kerítéslécen megtalálta a nevük kezdőbetűit. Még Lilyvel karcolták bele, mikor megismerkedtek. Ezt látva elfogta a szomorúság. Nem szeretett volna mást, csak elvonulni, és szótlanul heverni az ágyban, alkoholtól mámoros állapotban. A kezdődő depresszióból a manó hangja zökkentette ki.

 

- Uram, a vacsora készen van, tálalhatok? – kérdezte.

 

- Persze, és szólj a fiúnak – mondta halkan a manónak.

 

Beletelt pár percbe, mire összeszedte magát. Ahogy beért, Harry már az asztalnál ült, de nem nyúlt az ételhez. Piton helyet foglalt, és csöndesen nekikezdtek az evésnek. Örült, hogy csönd van, és nem kell beszélgetnie a gyerekkel. Jóformán egész idő alatt egy szót sem váltottak. Perselus csak a végén kérdezett tőle valamit.

 

- Megfelel a szobád?

 

- Tökéletes, még sohasem volt szobám – vágta rá a fiú és ezzel ki is merült a beszélgetés.

 

Végül mindketten visszavonultak a saját szobájukba, és elő sem bújtak onnan. Harry nem győzött betelni a hálóval, a ruháival és azzal a pár játékkal, amiket kapott. Az egyetlen dolog, ami miatt szomorú volt, az az édesanyja. Eldöntötte, hogy nem akar szomorú lenni, nem akar fájdalmat érezni, így inkább nem is látogatja meg őt. Neki nem volt anyja, és azzal semmi sem változott volna, ha holnap meglátogatja, elvégre ő hamarosan úgyis elmegy.

 

Eközben Perselus egy jó kis hangszigetelő bűbáj mellett végre kitombolhatta magát a szobájában. Dühöngve törte össze a berendezést, borogatta fel a bútorokat. Szenvedett, elvégre egészen eddig úgy tudta, szerelme meghalt, most pedig, mikor kiderül, hogy mégis életben van… már késő. Úgy érezte, hogy a Pokol legmélyebb bugyraiban jár, és sohasem talál ki onnan.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.