Prológus

Csak egy kisgyermek sírása törte meg a csendet, a ház ajtaja tárva-nyitva állt, a földön szanaszét hevert minden. Egy sötét alak lépdelt a romok között, kezében a kivont pálca meg-megremegett. Bármerre nézett mindenfelé a ház egykori berendezésének romjait találta. Lassan lépdelt, de a padló így is recsegett léptei nyomán. Nem sietett, már nem volt miért. Tudta, hogy elkésett és már senkin sem segíthet.

Ahogy beljebb sétált a kanapé mögött észrevette egy mordulatlanul fekvő férfi alakját. Közelebb sétált hozzá és már látta, hogy ki az. James Potter volt az, szemei üveges tekintettel bámulták az omladozó mennyezetet. A test félúton hevert az ajtó és a lépcső között. Piton biztosra vette, hogy feláldozta az életét, csakhogy megmente a többieket.

Ahogy végignézett az élettelen testen, megannyi emlék rohanta meg. Bár a legtöbben ez a férfi még kisfiú volt és többnyire őt bántotta, most mégis tiszteletet érzett iránta. Ő képes volt arra, amire Perselus nem. Sikerült meghódítania Lily szívét. Lassan letérdelt a holttesthez és megadva a kegyeletet lecsukta Potter szemeit. A házban füst és porszag kezdett terjengni az emelet irányából. Piton felállt és tovább indult.

A lépcső félig leomlott és csak a csodának volt köszönhető, hogy nem omlott össze teljesen Perselus súlya alatt. A férfit nem érdekelte a saját testi épsége, csak látni akarta azt, akiért idejött. A lépcső tetejével szemben volt egy szoba. Még be sem lépett máris látta a hatalmas pusztítást. Mintha csak felrobbantották volna a helyiséget.

Ahogy beljebb lépett a talpa alatt szomorúan felvisított egy játék mackó. Piton hátrált egy kicsit, majd fölvette a még füstölgő medvét. Felismerte. Ez volt Lily kedven játéka már gyerekkorukban is. Csak most kezdett benne tudatosulni, hogy mi történt. Ahogy a félhomályban körbenézett mindenfelé törmeléket látott, aztán megpillantotta őt. Gyorsan odasietett hozzá, de a remény utolsó szikrája is kihunyt szívében mikor Lily hasonló tekintettel nézett a tetőn lévő lyukon keresztül az égre. Perselus válla rázkódni kezdett, keze pedig görcsbe szorult. Kisvártatva a térdei is megadták magukat és a földre rogyott egyenesen Lily teste mellé.

Hiába ölelte és ringatta a testet, abban már nem volt élet. A helyiségben lévő por miatt Perselus arcán széles barázdákat hagytak könnycseppjei. Úgy érezte, hogy most már semminek sincs értelme. Szívét mardosta a bűntudat és a gyász. Valahol az elméje szélén észlelte egy gyermek elkeseredett sírását, de nem foglalkozott vele. Még nem tehette. Most csakis Lilyé volt, csakis az övé. Zokogva nézte a nyugodt arcot, mintha a másik tudta volna, hogy fiának nem esik majd bántódása. Perselus remegő kézzel simított végig a halvány mosolyra húzódó ajkakon. Úgy érezte, hogy ezt a fájdalmat nem éli túl.

- Sajnálom… bocsáss meg… bocsáss meg kérlek… - szipogta elcsukló hanggal. Azonban a megváltó hang nem válaszolt, Lily nem mozdult többé, nem nézett rá bosszúsan, nem szidta őt össze ostobaságáért. Csak némán hallgatott és meredten nézte a csillagos eget.

Perselus még órákig siratta volna szerelmét, de egy keserves gyermeksírás lassacskán kizökkentette állapotából. Ahogy óvatosan letette Lily testét és felállt, észrevette a másik alakot a földön. Voldemort volt az, bár eléggé eltorzult arccal. Némi elégedettséget érzett a Nagyúr halála miatt. Elégtételt Lilyért. Dühében egyet belerúgott a holttestbe, majd a kiságy felé fordult.

A füst egyre nagyobb lett és Harry kétségbeesetten nyújtózkodott anyja teste felé, de az nem reagált.

- Aja – kiabálta rekedt kis hangján.

- Már elment! Vége! Felejtsd el! – kiabálta Perselus remegő szájszéllel. A kicsi Harry könnyes szemekkel nézett az idegenre. Nem értette, hogy mi történik, de azt tudta, hogy valami nagyon nem jó. Az ő mamija mindig odajött hozzá, ha ő hívta… egészen eddig.

Perselus annyira el volt foglalva saját nyomorúságával, hogy észre sem vette az ajtóban ácsorgó alakot és azt, hogy őt figyeli. Fogalma sem volt róla, hogy az elkövetkező percek határozzák majd meg hátralevő életét.

Piton vetett egy utolsó pillantást Lilyre, majd fölemelt egy pokrócot Harry kiságyából és szépen betakarta vele a nőt. Harry szipogva figyelte a férfit. Nem értette, hogy miért takarják be az anyját. Azt akarta, hogy a nő fölvegye és ringassa őt. Csakhogy ez mind vágyálom maradt csupán, ahogy Perselus is abban reménykedett, hogy ez csak egy álom és felébred. Csakhogy ez volt a rideg valóság.

Végül odalépett a kiságyhoz és felvette a felé nyújtózkodó gyereket. Csak most vette észre, hogy a fiú szemei is olyan zöldek, mint az anyjáé. Remegő kézzel nézte meg a fiú fején lévő sebhelyet. A villám alakú seb még vérzett így pálcáját fölemelte és a fiú homlokára mutatott, mire az lassacskán összeforrt, de nem tűnt el. Az ajtóban álló alak csak erre várt.

- Mr Piton, kérem, adja át a fiút – szólalt meg parancsolón Dumbledore. Perselus dühösen pördült meg és szorította magához a gyereket.

- Maga a hibás! Maga miatt haltak meg! Én szóltam, de nem hallgatott rám – kiabálta dühtől eltorzult arccal. Albus szomorúan nézett a földön fekvő testre és bólogatott.

- Mind a ketten hibásak vagyunk ki-ki a maga dolgában – ismerte be. Perselus hallotta, hogy már többen is jelen vannak. Sejtette, hogy ezt az egészet nem úszhatja meg egykönnyen.

- Adja át a gyermeket – kérte újra az igazgató. Piton tétován a kicsire nézett, de már nem láthatta a zöld szemeket, mert Harry elaludt. Hogy éppen ezért, vagy más miatt, azt nem tudta, de átadta a gyermeket és elindult kifelé Dumbledore mögött. Odalent nagy volt a kavarodás. Legalább fél tucat pálca irányult rá és azonnal megkötözték. Még elhallgatta Rémszem szidalmait és ócsárlását, amíg elvezették, de közben folyamatosan a gyereket figyelte, akit Hagrid egy motoron vitt el valahova. Perselus nem tudta, és nem is akarta megtudni, hogy mi lett a fiúval. Ő volt az utolsó dolog, ami még Lilyhez kötötte, és később ő volt az, aki miatt Albus Dumbledore bevette Perselust a Rendbe.

Perselus lihegve és izzadtan riadt föl a Fonó sori házában. Még éjszaka volt, odakint mindent beborított a sötétség, ráadásul az eső is zuhogott. Perselus automatikusan nyúlt a szekrénye felé, hogy kikutassa a már jól ismert fiolát, amit az ilyen esetekre készít oda jó előre. Meg sem nézte hogy mit fog a kezében, csak lehajtotta a fiola tartalmát. Régi ismerősként köszöntötte a keserű folyadékot, de tudta, hogy ezután legalább pár órán át nem fogja kísérteni az a zöld szempár. Épphogy letette a kiürült fiolát és újra belezuhant a szédítő mélységbe, ahol még az álmok sem érhetik utol.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.