Öregnek lenni

Hermione is a pihenés mellett döntött, akárcsak Matt. Bár neki nem voltak fájdalmai, hasonlóképpen kifáradt, mint a fiú. Át sem öltözött, csak bedőlt az ágyba és tizenegyig egyfolytában aludt. Arra ébredt, hogy valaki erősen dörömböl az ajtaján. Álmosan kászálódott ki az ágyból és nyitotta ki azt. Előtte egy meglehetősen ideges McGalagony állt.

– Hermione, sajnálom, hogy zavarlak, de ez nem várhatott! – azzal engedélyt sem várva beviharzott a nő szállására. Hermione még mindig laposakat pislogva csukta be az ajtót.

– Mi a gond? Ég a Roxfort? Támadnak a halálfalók? – kérdezte kissé flegmán.
Minerva úgy nézett rá, mint valami idiótára.

– Nem, de ez is fontos – szögezte le. Hermione erőtlenül huppant le a foteljébe és onnan meredt az idős boszorkányra.

– Igen?

– Perselus megbolondult – jelentette ki nemes egyszerűséggel McGalagony. Hermione itt kezdett valamennyire magához térni.

– Miért, mit csinált? Rózsaszínben flangál, vagy teára invitálja a diákjait? – faggatózott kissé rosszmájúan.
Minerva arca teljesen komoly volt és ez semmi jót nem sejtetett.

– Csomagol – jelentette ki.
Hermione értetlenül meredt rá.

– Miért? Másik szobába költözik?

– Nem! Felmond! Elhagyja a Roxfortot! – kiabálta kissé pánikszerűen az igazgatónő.

– Hogy mi van?! – pattant föl Hermione a fotelből. Már egy csepp álmosság sem volt a szemében.

– Reggel azzal állított elém, hogy ő már öreg és belefáradt a tanításba. Egyfolytában azt hangoztatta, hogy pihenésre van szüksége, mert már nem fiatal… Nem tudod, hogy mi baja? – kíváncsiskodott.

– Őszintén szólva, nem… Bár tegnap egy kicsit megsértődött rám, mikor többször elküldtem aludni – vallotta be.
Minerva döbbenten nézett rá.

– Mondd csak édes lányom, te normális vagy? Egy férfinak ilyet mondani felér azzal, hogy menjen nyugdíjba, főleg, ha az Perselus Piton! – förmedt rá.

– De én nem úgy gondoltam! Csak tudom, hogy mennyire fárasztó elkészíteni azt a bájitalt, és már napok óta nem aludt rendesen és… Merlinre, most e miatt akar lelépni? – morogta bosszankodva a nő.

– Szerintem igen. Most azonnal menj le hozzá, és győzd meg, hogy maradjon. Bármilyen eszközzel, de itt kell tartanod. Perselust nem nélkülözhetem! – utasítgatta az igazgatónő. Hermione felsóhajtott, majd némileg rendbe szedte magát és elindult a pincébe. Egész úton azon agyalt, hogy mivel vegye rá a másikat a maradásra. Pitonnál nem jön be a földön csúszás és bocsánatkérés. Ennél sokkal több kellett, és egyelőre nem tudta, hogy mi.

Az ajtó elé érve bekopogott, de nem jött válasz. Ismét kopogásra emelte a kezét, most még hangosabban dörömbölt, mint az előbb, de most sem nyitottak neki ajtót. Ellenben, észrevette, hogy az ajtó nyitva van, így legyőzve minden gátlását benyitott. A nappaliban senkit se látott, viszont jó néhány kupacnyi könyv sorakozott mindenfelé.

– Perselus – szólalt meg hangosan, hátha előkerül a szoba tulajdonosa, de a férfi csak nem került elő. Szépen sorra vette az ajtókat, elsőnek a laborral kezdett, de ott sem találta. Ezután jött a háló, de Piton ott sem volt. Már ment volna a következő ajtóhoz, mikor észrevette a hálószobából nyíló ajtót. Odament és teketóriázás nélkül lenyomta a kilincset. Hirtelen hatalmas mennyiségű gőz és pára vette körül. Alig látott az orráig. Már éppen vissza akart fordulni, mikor a sarok felől hirtelen megjelent valaki. Hermione ijedten ugrott hátrébb. Elsőre nem ismerte föl Perselust. A férfi hasonlóképp megijedt a nőtől.

– Hermione! Mit keresel itt? – kérdezte zavartan, miközben igyekezett magát minél jobban eltakarni a törölközőjével.

Hermione, a látványtól sokkot kapva csak tátogni tudott. Ott állt előtte egy pucér férfi, ráadásul, mint kiderült Perselus volt az. Elsőre fel sem ismerte a másikat, mert az levágatta a haját.

– Éééééén… Sajnálom – dadogta, majd elvörösödve fordult sarkon, de még mindig ott állt az ajtóban.

Perselus először dühös volt a nőre amiért még itt sem hagyott neki békét, aztán feléledt benne mardekáros énje és a hiúságát erősen legyezgette a tény, hogy a másik miként reagált a látványára.

– Már itt sincs nyugta az embernek… Miért jöttél? – kérdezte nem túl kedvesen.

– Mert úgy hallottam, hogy el akarsz menni…

– Ez igaz – jegyezte meg Perselus.

– De miért?! – kérdezte ijedten a nő. Ahogy a kérdés elhagyta a száját már fordult is meg, megfeledkezve az előző látványról. Perselus most már annyival előrébb volt, hogy sikerült magára kapnia az alsónadrágját. Hermione viszont még így is erősen zavarba jött.

– Mert elegem van az ostoba diákokból, eleget tanítottam, öreg vagyok és már beleuntam ebbe – vágta rá Perselus. Persze a fele sem volt igaz a dolognak.

– Hogy mi? Ugye csak viccelsz? – képedt el a nő.

– Mi ebben olyan lehetetlen? – kérdezte csípőre tett kézzel a férfi. Hermione egy tétova pillanatig felmérte a másik testét.

– Hát… Miért most adnád föl? Miért nem akkor, mikor vége lett a háborúnak. Azt mondtad előtte is utáltál tanítani. Akkor miért most akarsz elmenni? – hadarta a nő.

– Mert, csak… - kezdett bele a férfi, de igazából nem tudott értelmes választ kinyögni.

– Igen?

– Csak és kész – morogta Piton.
Hermione kétkedve nézett rá.

– Egyébként mi ez az őrültség, hogy öreg vagy?

– Csak az igazság – vetette oda Perselus.

– Ha most azért csinálod ezt az egészet, mert én tegnap elküldtelek aludni, én esküszöm, hogy megátkozlak! – sziszegte a nő.

– Nincs hozzá köze – hazudta a férfi. – Ettől eltekintve, öregnek érzem magam és ennyi – zárta rövidre a dolgot.
Hermione azt hitte rosszul hall.

– Te megbolondultál – nyögte fáradtan.

– Te pedig vak vagy, ha azt mondod, hogy fiatal vagyok – vágott vissza dühösen Piton.

– Nem mondom, hogy fiatal vagy, de egyáltalán nem vagy öreg! Negyvenhat éves vagy Merlin szerelmére! Az nem öreg! – veszekedett vele tovább a nő. Pitonon nem látszott, hogy különösebben megszívlelte volna a dolgot.

– Ez csak süketelés… Igazából te is azt gondolod, mint mindenki más. Á, itt van a jó öreg professzor, a vén denevér, már akkor is ilyen mogorva volt, mikor mi kezdtük az iskolát – darálta színtelen hangon. Hermione tátogva nézett a férfira.

– Perselus, ez nem igaz!

– De igaz! Valld csak be, te is öregnek gondolsz, mint mindenki más. Hát legyen igazatok, én nyugdíjba megyek! – fordított neki hátat.
Hermione szeme megtelt könnyekkel és utolsó kétségbeesett próbálkozásként, odaszaladt a férfihoz és hátulról átölelte, majd a férfi hátába motyogva kezdett el beszélni.

– Ne hagyj itt… Kérlek.
Perselus megmerevedett. Nem gondolta volna, hogy a nő ennyire kiborul majd miatta. Ő teljesen meg volt győződve afelől, hogy a másiknak mit sem jelent az ő jelenléte.

– Miért? Miért maradjak?

– Miattam! Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküled – suttogta elhaló hangon a nő.

– Feltalálnád magad – mondta alig hallhatóan a férfi.

– Perselus. Kérlek… - könyörgött a nő.
Piton egy utolsó próbálkozást tett arra, hogy megtudja, igazából miért is kéne itt maradnia.

– Miért?

– Mert szükségem van rád. Te vagy az egyetlen, akiben megbízom… - szipogta halkan. Perselus jóformán csak ekkor jött rá, hogy a másik mit is tett. Hermione az ő csupasz hátát ölelte. Ez pedig jóval túl volt azon a bizonyos biztonsági zónán, amit maga köré emelt. Persze a nyáron, mikor a strandon voltak, akkor is volt ilyen alkalom, de az mégis más volt. Ez sokkal intimebb volt annál.

– Tehát szükséged van az öreg professzorodra? – kérdezte megadón, majd lassan megfordult, hogy a nő szemébe tudjon nézni.
Hermione fölemelte a fejét, hogy láthassa a másik szemeit és igyekezett a lehető legőszintébben válaszolni.

– Te különleges vagy a számomra. Benned megbízom, mindamellett, hogy tudom, hogy férfi vagy. A barátomnak tartalak, sőt… Azt hiszem, mintha már több lennél számomra, mint barát…

– Apapótlék vagyok? – húzta gúnyos vigyorra a képét a férfi.
Hermione igazából nem pont ezt akarta mondani, de úgy vélte, ha meghagyja a másikat ebben a hitben még nagy baj nem lehet belőle. Aztán hirtelen meggondolta magát, elvégre egyszer élünk…

– Hát nem egészen, de… Amolyan apa, testvér, barát és talán egy kicsit valamilyen férjszerű dolog is van benne – taglalta a nő.
Pitont annyira meglepte a dolog, hogy nem tudott mit felelni.

– Én… Köszönöm – mondta, majd egy óvatos puszit nyomott a nő homlokára, mire az ismét elpirult.

– Azt hiszem, én kimegyek amíg felöltözöl – hadarta lehajtott fejjel Hermione.
Perselus gyorsan magára kapott egy fekete nadrágot és egy fehér inget és a nő után indult. Nem akarta annyiban hagyni a dolgot, elvégre ez újabb kínos hallgatásokat eredményezhet kettejük között és erre nem volt szüksége.

– Hermione… Beszéljük meg – vágott bele azonnal.
A nő csak pislogva nézett rá.

– Mit is?

– Azt, hogy láttál… pucéran – köszörülte meg a torkát.

– Nem értem, hogy miért kéne erről beszélnünk. Én úgy gondoltam, hogy közös megegyezés alapján nem beszélünk róla és úgy teszünk, mintha meg sem történt volna – hadarta a nő miközben fel-alá járkált a szobában.

– Azzal nem oldjuk meg a gondunkat…

– Miféle gondot? – kérdezett rá Hermione.

– Azt, hogy most is olyan ideges vagy a közelemben, hogy azt már rossz nézni – morogta Piton.
Hermione megállt és csípőre tette a kezét, majd úgy szidta le a másikat.

– Na ide hallgass Perselus Piton, nem én vagyok paranoid, hanem Te! Minden jóérzésű nő zavarban lenne, ha egy férfi anyaszült meztelenül állna előtte. Nekem annyiból rosszabb, hogy ismerlek már jó rég óta, és belegondolva, ez a helyzet egy kicsit furcsa, de ettől még nem válok holmi hisztis tyúkká! – kiabálta idegesen.

– Márpedig pont azt csinálod – mosolyodott el gunyorosan Piton.

Hermione szájtátva felkapott egy párnát és püfölni kezdte vele Perselus fejét. A férfi váratlanul érte a támadás, így az első pár ütés telibe találta. Később persze viszonozta a kedvességet, így egy rögtönzött párnacsata alakult ki, és lassan, de biztosan mindent beterített a toll. Miután a fegyverekből kifogyott a töltény – azaz az összes tollat elhasználták –, kifulladva rogytak a padlóra. Váratlanul Perselus elnevette magát, ami a nőt ismét meglepte.

– Bolond egy nőszemély – gúnyolódott Perselus.

– Te meg egy arrogáns pöcs vagy, Perselus – vágott vissza Hermione, de az ő szája szegletében is bujkált egy kis mosoly.

– Szóval pöcs vagyok? – kérdezte kissé hitetlenkedve. Erre nem igazán tudott mit visszavágni. Még soha senki sem hívta így.

– Az – vágta rá a nő határozottan.

– Akkor ez a pöcs most folytatja a pakolást – mondta, majd felállt és fölemelt egy kötegnyi iratot.

Hermione arcán ijedtség futott át, de úgy döntött nem alázkodik meg még egyszer. Az előbb már megtette, és ha ennyi nem volt ahhoz elég, hogy a másik maradjon, akkor ő nem tehet többet.

Perselus várt pár pillanatig, de mivel nem tartották vissza újból, így csak a helyére tette a papírokat. Hermione arcán diadalittas mosoly terült szét, mire Piton megforgatta a szemeit.

– Ne csak vigyorogj, tedd magad hasznossá és segíts visszapakolni – morogta oda a nőnek, mire az gyorsan felpattant és már lebegtette is a könyveket a polcok felé.

Jó néhány perc telt el anélkül, hogy megszólalt volna bármelyikük is. Perselus szépen komótosan pakolta el a könyveit, míg Hermione fürgén és pontosan munkálkodott. Mikor aztán végére értek, nem maradt más, mint a kínos csönd, amit Perselus már az elejétől el akart kerülni.

– Miért? – törte meg a csöndet Hermione.
Piton felvont szemöldökkel nézett a nőre.

– Mit miért?

– A hajad… Miért vágtad le? – faggatózott a nő.
Piton tudta, hogy nem ússza meg ennyivel.

– Te miért vágattad le?

– Kérdésre kérdéssel nem illik válaszolni, ugye hallottad már? – morogta a nő.

– És Te hallottad, hogy tiszteld az idősebbet? – kontrázott rá a másik.

– Tisztelném, ha hagyná. Amúgy meg nem vagy öreg, csak negyvenhat vagy…

– Már majdnem negyvenhét – javította ki Piton.

– Akkor negyvenhét… Merlinre, fiatal vagy, ne akard eljátszani a hattyú halálát, mert nem áll jól neked – oktatta ki a nő.

– Én játszom a… Kikérem magamnak! Egyébként pedig, már untam a hosszú hajat, ennyi… - vetette oda félvállról a férfi.

– Na persze… Véletlenül sem azért szabadultál meg a hajadtól, mert fiatalabbnak akartál tűnni – dünnyögte a nő.
Perselus tátott szájjal és felháborodva nézett rá.

– Ez aljas rágalom!

– Most őszintén! Mégis miért vágtad le a hajad, amit már Merlin tudja mióta, növesztesz… Szerintem még sohasem volt ilyen rövid, mint most – jegyezte meg bosszúsan Hermione. Piton összeszorított szájjal hallgatott. Volt abban valami, amit a másik mondott. Hirtelen felindulásból cselekedett, aztán már nem tudott mit tenni, a haja ott hevert a padlón.
Hermione még mindig türelmesen várta a választ.

– Öhm… Talán öt éves lehettem, mikor még ilyen rövid volt a hajam… - vallotta be.

– Hát az jó régen volt… - mondta gonoszul Hermione.
Piton csak elhúzta a szája szélét.

– Nagyon idiótán festek? – kérdezte alig hallhatóan.
Hermione majdnem elnevette magát, végül megpróbált a lehető legnyugodtabban válaszolni.

– Kicsit furcsa, de nem rossz. Bár így szerintem már nem fognak tőled annyira félni, mint ezelőtt – felelte somolyogva.

Piton kissé megnyugodott. Remélte, hogy nem követett el végleges hibát. A jelek szerint pedig, némi tekintélyvesztés nem is volt olyan borzasztó. A diákok majd rájönnek, hogy csak a haja lett más, ő pedig még mindig ugyan az a szigorú tanár, aki eddig volt.

– Azt hiszem, megyek Mienrvához mielőtt rosszul lenne – kezdte a terelést a férfi.

– Nekem is mennem kéne, Matt lassan felébred – vágta rá Hermione. Végül Perselus és Hermione sietősen elhagyták a helyiséget. Piton annyira ki akart szabadulni a kényelmetlen szituációból, hogy elfelejtett talárt venni, így felülről csak egy fehér inget viselt, amit még be sem tűrt a nadrágjába.


Az igazgatói iroda elé érve, Perselus kissé visszavett a tempóból. Bekopogott az ajtón, és mikor megkapta az engedélyt, belépett.

– Szabad! – szólt ki az igazgatónő.

– Csak jöttem szólni, hogy maradok – hadarta Perselus miközben bevágtatott a helyiségbe. Minerva szájtátva nézett a másikra. Elsőre föl sem ismerte Perselust. Az összhatás egyszerűen sokkoló volt a számára.

– Pe… Perselus… Hogy nézel ki? – nyögte ki döbbenten a nő.

– Miért? Mi van velem? – értetlenkedett a férfi.

– A hajad… és a… Nincs rajtad talár! – nyögte az idős boszorkány.
Perselus érezte, hogy valami furcsa lehet rajta, mert néhány diák nagyon is megbámulta. Hirtelen rájött, hogy csak az inget viseli, a felöltője pedig a nappaliban maradt.

– Gyorsan öltöztem! – vágta rá.

– Szóval, akkor maradsz? Hermione sikerrel járt – mondta elégedetten az igazgatónő.

– Hát igen… Elég meggyőző tud lenni – felelte mosolyogva a férfi. Persze McGalagony ezt félreértette és azonnal kaján vigyor ült ki a képére. Pitonnak nem tetszett ez a hirtelen változás, majd mikor végiggondolta, hogy milyen félreérthető is volt, azonnal visszakozni kezdett.

– Jaj, nem úgy! Ne értsd félre! Ő csak beszélt velem… Semmi más nem történt!

– Na persze…

– De komolyan! – tiltakozott a férfi.

– Ha te mondod… - mondta összeszűkült szemekkel Minerva. Az idős nő sokat sejtető tekintete egyre nagyobb zavarba hozta Perselust.

– Komolyan, milyen perverz szipirtyó vagy te?! Fúj… - borzongott meg Piton.

– Semmilyen, de azt hiszem most menned kéne, mielőtt olyasmit mondanál, ami miatt én rúglak ki – fenyegetőzött a nő.

– Jól van már – legyintett a férfi és kivonult az irodából. Minerva megkönnyebbülten, sőt ha lehet így fogalmazni boldogan sóhajtott fel és nézett Albus képére.

– Szerinted, mikor vallja be a dolgot? – kérdezte a portrétól.

– Nos, Perselus régen is eléggé makacs természet volt, úgy vélem, hogy eltart még egy darabig…

– Már csak az a kérdés, hogy Hermione hogyan áll a dologhoz – tűnődött a boszorkány.

– Az elmondásod alapján, azt mondanám, hogy vele nem lesz gond – dünnyögte Albus.

– Merlin adja, hogy igazad legyen! – sóhajtott föl McGalagony, majd ismét beletemetkezett egy adagnyi papírkupacba.


Hermione a gyengélkedőre tartott. Még egy órája sem volt, hogy felébredt, de máris úgy érezte mintha egy egész nap telt volna el. Furcsa érzések kavarogtak benne. Félve gondolt vissza Perselusra, amint ott állt a fürdőszobában… pucéran. Erre a gondolatra nagyot kellett nyelnie.

– Hermione, szedd össze magad! – sziszegte maga elé. Merlin tudja mikor gondolt férfira utoljára olyan szemmel, ahogy most. Közben elérte a gyengélkedő ajtaját és bekopogott.

– Ki az? – jött a javasasszony kérdése.

– Hermione vagyok – adta meg a választ a nő. Az ajtó azonnal feltárult és ő beljebb lépett.

– Sajnálom, de tudod ez minisztériumi rendelet… Tiszta ostobaság, hogy amíg Matt itt fekszik, zárni kell az ajtókat! – morogta az idős asszony.

– Semmi gond. Felébredt már?

– Még nem, de lassan ideje lenne – tűnődött el a javasasszony, majd visszament az irodájába. Hermione odasietett az ágy mellé és leült rá. Egy kicsit megigazította Matt félig lelógó takaróját, ám a fiúnak ennyi is elég volt hozzá, hogy felébredjen.

– Szia – nyögte kicsit rekedten.

– Szia – mosolygott rá kedvesen a nő, miközben kisöpört egy kósza tincset Matt hajából.

– Végig itt voltál? – faggatózott a fiú.

– Amíg vissza nem változtál, aztán mikor elaludtál én is mentem pihenni. Csak most érkeztem.

– Értem… Minden rendben volt? – kíváncsiskodott a fiú.

– Persze, a szokásos menet szerint zajlott minden. Tudom, hogy unod, de hogy érzed magad?
Matt felsóhajtott. Tudta, hogy előző nap nem volt valami kedves a nővel és ideje volt bocsánatot kérni.

– Sajnálom, hogy csúnyán beszéltem – kezdte suttogva.

– Semmi gond, tudom milyen… Vagyis nem tudom, csak sejtem. Ennyi megengedett, de csakis ilyenkor – figyelmeztette Hermione.

Matt bőszen bólogatni kezdett. Nem volt ő olyan elvetemült, mint amilyennek páran hitték. Szeretett olvasni, imádta a természetet, odavolt a kviddiccsért. Nem szerette, ha másokkal igazságtalanul bántak, de nem kereste a bajt sem. Nem kötözködött fölöslegesen, és ha lehetett inkább megbeszélte a nézeteltéréseket.

- Majd a professzortól is bocsánatot kérek – mondta tisztelettudóan.

- Azt el is várom. Jó fiú vagy Matt… - simogatta meg a gyerek arcát a nő.
Matt arca megfeszült, ő nem érzete így. Rossznak, gonosznak érezte magát, akit nem lehet szeretni. Elvégre az apja sem akarta már őt. A testvére még csak meg sem próbáltak neki üzenni, és az anyja sem írt azóta egyetlen levelet sem neki.

– Mi a baj? – kérdezte Hermione miután észrevette a változást Matt viselkedésében.

– Csak eszembe jutott… a családom. Nem… nem kerestek mióta eljöttem. Apámtól nem is számítottam másra… De anyám… - mondta elhaló hangon. Szeretett volna sírni. Hiányzott neki az anyja, úgy érzete, hogy mindenki cserbenhagyta őt.
Hermione odaült mellé az ágyra és átkarolta a fiút.

– Szerintem biztos hiányzol édesanyádnak, elvégre, ha nem szeretne, nem vette volna a fáradságot, hogy ideküldjön – taglalta a fiúnak. Matt azonban nem volt erről meggyőzve.
– Dehogynem. Így legalább majdnem tíz hónapra megszabadultak tőlem… - felelte kissé elkeseredetten.
Hermione úgy vélte, hogy itt az ideje komolyan beszélnie Matthew-val.

– Matthew, beszélnünk kéne… - kezdte, mire a fiú óriásira kerekedett szemekkel nézett rá.

– Biztos baj van, ugye? Máskülönben nem hívsz Matthewnak… - kezdte idegesen a fiú. Hermione úgy érezte, hogy a gyerek máris kiismerte.

– Hát legyen… Igen, baj van, már ahogy vesszük. Azt tudtad, hogy az őszi, téli és tavaszi szünetben nem mehetsz haza ugye? – kérdezte a fiútól.

– Igen…

– Viszont, azt egyelőre nem tudom megmondani, hogy a nyári szünetben mi lesz veled. Sajnálom, de az édesapád eléggé elzárkózott a „témától”. Nem tudtam vele zöldágra vergődni. Még nem tudom, hogy a nyáron hova fogsz „haza” menni… - mondta Hermione.
Matt sejtette, hogy valami ilyesmi bújik meg a dolog mögött így egészen jól viselte azt.

– A házunkba nem enged vissza, azt gondoltam. De ezek szerint sehova nem mehetek, aminek köze van a családom… A családjához – suttogta a fiú.

Hermione annyira sajnálta a gyereket. A szíve majd megszakadt, hogy egy ilyen kivételes gyereknek mennyi borzalmon kell keresztül mennie. Már számtalan alkalommal rágta végig magát a dolgokon és mindig csak oda lukadt ki. Mattnek nem lesz hova mennie, a családja nem fogadja vissza, árvaházba pedig nem mehet. A mugli árvaház eleve kilőve az átváltozások miatt, és egy varázsló árvaház sem szívesen fogadna be egy vérfarkast… Eddig a pontig még nem jutott dűlőre, de úgy érezte most már tennie kell valamit.

– Matt… Ha a szüleid lemondanának rólad… akkor, ha úgy alakul hozzám költöznél? – tette föl hirtelen a kérdést.
Matt kikerekedett szemekkel és hitetlenkedve nézett a nőre.

– Hogy? – kérdezte vészesen vékony hangon.

– Ez még egyáltalán nem biztos, de van rá esély, hogy ha a szüleid nem tartanak rád igényt, akkor velem élhess – mondta el újból Hermione.

– Te lennél a nevelőanyám? – kérdezte hitetlenkedve a fiú.

– Nem egészen… - mosolyodott el Hermione, mire Matt arcáról kezdett lelohadni a kezdeti reményteli mosoly.

– Ó… Persze…

– Én igazából arra gondoltam, hogy örökbe fogadnálak és te is Granger lennél, mint én – fedte föl a tervét. Matt olyan hirtelen pördült le és ugrott Hermione nyakába, hogy majdnem mind a ketten a földön kötöttek ki.

– Komolyan? Őszintén? Merlinre, csodásabb dolog nem is történhetne velem! – nevette a fiú boldogan. Hermione jó szorosan megölelgette őt. A távolban álló javasasszony csak meghatottan figyelte a jelenetet, de nem ő volt az egyetlen. Perselus az ajtóban állt, és tisztelettel vegyes döbbenettel figyelte az előtte zajló jelenetet. Nathaniel és Dora, akik vele érkeztek boldogan mosolyogva rohantak oda a kettőshöz, hogy gratuláljanak és átöleljék őket.

– Matt! Ez király! – lelkendezett Nathan.

– Annyira, de annyira örülök! – kacagta Dora.

– Milyen csodás és nemes vagy Hermione. Én mindig mondtam, hogy te vagy a legokosabb és legkülönlegesebb boszorkány, aki valaha is ide járt – mondta a javasasszony.
Hermione Pitonra nézett, aki csak egy halvány mosolyt küldött felé. A nő tudta, hogy a másik nem ért vele teljesen egyet és még egy alapos beszélgetés előtt állnak. Egyelőre örültek az elhatározásnak, és annak, hogy talán, két szomorú sorsú ember, családra lel a másik személyében.

<<      >>

Súgó 2 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.02.08. 20:45 mzperx Hmmm, levágatta a haját, hát ez nem semmi (azért perselus Piton csak a hosszú hajával az igazi). Azért nem semmi egy alak, h képes ennyitől azt képzelni, hohy már liöregedett. Nincs egy kissé ...komplexusa? Persze mi így szeretjük, ahogy van! továbbra is ez a hétvégéim fénypontja! Válasz: Örülök, hogy a hajfosztás ellenére még tetszett. Én is megköveztem magam érte, de hát nem lehetett kihagyni. egy kapuzárási pánikos pasinál nincs viccesebb XD

2012.02.07. 08:11 Vardo Nem vagyok ám itt, és nem írtam le. hogy édi volt Piton mint durcás 'öreg" Válasz: Júúúúúúúúúúúúúúúúúúúj, ha Piton ezt hallanád XD durcás örödög, ez nagyon durva, de határozottan tetszik :P Ha majd felbukkan egy ficemben, akkor tudd, hogy tőled loptam Vardo XD