Döntetlen

Hermionét már korán kivetette az ágy. Hiába próbálta erőszakkal lecsukni a szemeit, már nem tudott visszaaludni. Inkább fölkelt és besietett a fürdőszobába. A reggeli rutin után még hosszasan állt a tükör előtt és kritikus szemekkel figyelte önmagát.

– Hermione Granger, te egy gyáva idióta vagy – szögezte le a kissé párás üveglapnak. Néhány gondolatbeli korholás után végül kikászálódott a fürdőből.

Mire rászánta magát, hogy lemegy reggelizni már hét óra környékén járt az idő. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Bár külső megjelenésében érzelemmentesnek tűnt, belül, igazi háború dúlt a lelkében. Csak néhány diák volt a Nagyteremben, így megúszta kevés bámészkodóval. Perselus azonnal fölfigyelt a nőre, és éppen csak egy pillanatra, de elmosolyodott.

– Jó reggelt – köszönt Hermione.

– Jó reggelt. Hogy vagy? – kérdezte Piton udvariasan.

– Tűrhetően – húzta el a száját a nő. Perselus nem akarta erőltetni a beszélgetést, így inkább a reggelijével foglalkozott, azt viszont nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Hermione alig evett valamit. A nő csak egy vékony szelet pirítóst evett és némi teát ivott.

– A reggeli a nap legfontosabb étkezése… - morogta a férfi.
Hermione felvont szemöldökkel fordult oda a másikhoz.

– Micsoda bölcsesség… Nem vagy az apám – mondta kissé sértődötten.
Perselus felsóhajtott, látta, hogy ma a másiknak nagyon harapós napja lesz, így felhagyott a további próbálkozásokkal.

Lassan már a diákok is gyülekezni kezdtek és folyamatos sustorgás közepette foglalták el a helyeiket. Persze Piton gyilkos pillantására mindenki elhallgatott, vagy másik témába kezdtek. A férfi már fel akart állni, hogy előlegbe helyezze a tegnapi fenyegetést, de ekkor a nő megmozdult és szólásra emelkedett.

– Kérnék egy kis figyelmet! – szólalt meg hangosan, mire mindenki felé fordult.

– Mit művelsz? – kérdezte sziszegve a férfi.

– Tisztázni szeretném a helyzetet. Nem tudom, hogy a pletyka mivel bővült ki, vagy mit hogyan alakítottak át benne, ezért most röviden elmondom az igazságot… Aznap este a szüleim házában voltam. Sejtettük, hogy támadás készül, de nem voltunk benne biztosak.

Több helyre osztottuk szét az erőinket. A sors, vagy inkább a balszerencse az én családom mellett döntött… A halálfalók túlerőben voltak, nem tehettem semmit ellenük. A szüleimet, a szemem láttára ölték meg… - mondta kissé remegő hangon. Néhány diák elfehéredve bámult a nőre. Hermione vett egy mély levegőt és folytatta. – Engem megkínoztak, megvertek és megerőszakoltak… A végén már a halált vártam, de Piton professzor és Harry Potterék megmentettek. Az életem gyökerestül megváltozott, és úgy véltem, hogy talán a távolság segít majd rajtam, ezért mentem külföldre… Hát itt a vége. Örülnék, ha ezután a mindennemű pletykálkodást befejeznék. Úgy tudom, hogy az igazgatónő és Piton professzor eszközölt néhány szigorítást ezzel kapcsolatban, de nem szeretnék élni velük – fejezte be végül.

Visszaült a helyére jelezve, hogy nem szaporítja tovább a szót. Arca még mindig érzelemmentes volt, de a kezei remegtek az asztal alatt. Perselus, ezt észrevéve, jobbját a nő kezére helyezte. Hermione kifújta a benntartott levegőt, mintha eddig nem is lélegzett volna. Tétován Pitonra nézett, aki elég feltűnően az újságot mustrálta, mintha az asztal alatt nem is csinálna semmi zavarba ejtő dolgot. Minerva, hogy oldja a feszültséget elkezdett beszélgetni Hermionéval.

– Hermione, a fogadásotok Perselusszal a mai napra érvénytelen ugye? – érdeklődött, mire mind a két érintett odakapta a fejét.

– Miért lenne érvénytelen? – kérdezte a nő.

– Csak, mert ez nehéz nap volt a számodra és gondoltam, hogy… - kezdte, de Hermione haragos pillantása belé fojtotta a szót.

– Ha Hermione szeretné, természetesen elhalaszthatjuk a dolgot… - morogta Piton.

– Semmi szükség rá. Jól vagyok – szögezte le a nő.

– Akkor este tíztől jön a második forduló – egyezett bele Piton. Több szó nem is esett semmiről. Mindenki ment a maga dolgára, így Hermione is elsietett órákat tartani.


A napja elég pocsékra sikeredett. Néhány diák sajnálkozva nézett rá, mások, mintha lenézték volna, ő pedig igyekezett méltóságteljesen megtartani az óráit. Igaz, baleset nem történt, de azért nem ment minden egyszerűen. A felszültség a diákokra is ráült, így azok sorra elég rossz eredménnyel készítették el a bájitalaikat. Hermione kimondhatatlanul örült, mikor véget ért a napja. Gyorsan megebédelt, majd nekilátott előkészíteni az ismétlő dolgozatok kérdéseit. Már fél négy felé járt az idő, mikor valaki kopogtatott a terem ajtaján.

– Bejöhet – szólt ki a nő, mire egy lány feje jelent meg a résnyire nyitott ajtóban.

– Elnézést tanárnő, zavarhatunk? – kérdezte a lány.
Hermione felvonta a szemöldökét, majd beljebb intette a lányt, akit még másik öt diák követett.

– Miben segíthetek? – kérdezte Hermione. Végignézve a diákokon, volt köztük negyed, ötöd és hatod éves is, háztól és nemtől függetlenül. A szóvivő viszont egy ötödéves griffendéles lány volt.

– Tanárnő, mi tudjuk, hogy ezért büntetést fogunk kapni, de… Szeretnénk elmondani, hogy mennyire örülünk annak, hogy a tanárnő ide jött tanítani. Felnézünk önre és a bátorságára, hogy a szörnyűségek után képes volt újrakezdeni mindent… Köszönjük, hogy a példaképünk lehet – mondta a lány, majd udvariasan fejet hajtott, ahogy a másik öt diák is.

– Büszkék vagyunk a tanárnőre – mondták kórusban.
Hermione szája tátva maradt. Ez volt a legutolsó dolog, amire még számított a nap folyamán. Annyira meglepődött, hogy nem tudott mit mondani.

– Én… Köszönöm szépen… Igazán… - motyogta.

– Csak ezt szerettük volna mondani, most megyünk és elkezdjük a büntetésünket – mondta még mindig elszántan mosolyogva a lány.

– Sajnálom, de veletek sem kivételezhetek… De azt hiszem, egy hét Hagridnál négytől ötig megfelelő büntetés lesz a számotokra – mosolyodott el halványan a nő.

– Köszönjük, hogy meghallgatott minket – hálálkodtak a gyerekek, majd kisiettek a teremből. Hermione arcára kiült valamiféle nyugodt mosoly.

Perselus az ajtó mögül hallgatózott és bár kissé bűntudata volt a dolog miatt, de végül örült is neki, hiszen megnyugodhatott, hogy a nővel minden rendben van. Nagyon aggódott a másikért. Tudták, hogy egyszer minden kiderül, de nem gondolták volna, hogy ilyen hamar. Perselus már akkor eldöntötte, hogy a nő mellett áll, mikor az újra betette a lábát Angliába.

Egyszerűen csodálta a másik bátorságát, elszántságát, önuralmát és lélekerejét azért, mert képes volt újrakezdeni az életét. Ő évekre a pincébe temetkezett és még most is ott lett volna, ha nem jelenik meg az életében a fia, és persze Hermione nem veszi kezelésbe őt. Akárhányszor is gondolt a történtekre, mindig oda jutott, hogy hálás ennek a fiatal boszorkánynak és nélküle nem tartana ott ahol.

Ismét fölsejlett előtte a nő kedves arca, a kecses mozdulatai, a karcsú alakja. Önkéntelenül is mosolyogni kezdett. Egyre jobban belegabalyodott a másikba. Persze, még mindig nem ismerte el maga előtt a dolgot, hiszen ő Perselus Piton! Ő nem olyan kicsapongó lelkületű, mint az a sok balfék, akiket olyan könnyű elbájolni. Ilyen és effajta gondolatok közepette látott neki a rendszerezésnek a nappalijában – vagyis látott volna neki… - de a boszorkány szemei csak nem mentek ki a fejéből.



Hermione kihagyta a vacsorát, nem volt éhes így inkább a dolgozatok előkészítésére koncentrált. Már majdnem tíz óra volt, mikor valaki kopogtatott az ajtaján. Hermione felpattant és az ajtóhoz sietett. Ahogy kinyitotta, meglátott egy elég aggodalmas képet vágó Pitont.

– Oó… Hány óra? – kérdezte a férfitól szinte cincogó hangon.

– Jó estét Ms Granger, tíz perc múlva tíz, és ma járőrözésre vagyunk beosztva nem beszélve arról, hogy ráadásul kettőnknek van némi elintéznivalója is… - pedzegette a férfi kis éllel a hangjában.

– Elnézést, csak annyira belemerültem az előkészületekbe, hogy észre sem vettem mennyi az idő – magyarázkodott a nő. Gyorsan magára terítette talárját és már indultak is.
Piton óhatatlanul is a nőt vizsgálta. Nem tehetett róla, egyszerűen Hermione olyan volt számára, mint a mágnes. Már erőnek erejével sem tudott mással foglalkozni.

A toronyóra elütötte a tízet és megkezdődött a járőrözés. Hermione, valahogy most nem tudott úgy koncentrálni, mint pár napja. Végigjárta a már bevált helyeket és fogott is néhány diákot, de közel sem annyit, mint a múltkor. Perselusnak ellenben nagyon is jó napja volt. Egymás után csípte nyakon a csavargókat. Ahogy közeledett a portya vége, már szinte biztos volt az aznapi győzelmében. Éppen az egyik harmadik emeleti folyosóra fordult be, mikor az egyik erdőre néző ablak előtt meglátta Hermionét. A nő nem csinált semmit, csak hatalmas szemekkel bámulta a kinti tájat. A férfi tétova léptekkel indult el felé. Közelebb érve megköszörülte a torkát, hogy a nő ne ijedjen meg tőle. Hermione odafordult, majd gyorsan visszanézett az ablakon túli világra.

– Hermione… Mit csinálsz? – érdeklődött.

– Olyan ijesztően csodálatosak – húzta apró mosolyra a száját a nő.

A férfi odaállt a nő mögé, hogy lássa mit bámul olyan elszántan. Egy thesztrál család röpködött odakint denevéreket hajkurászva. Az anya és az apa állat, éppen tanítgatta a kicsinyét, hogyan kell vadászni. Ami viszont furcsa volt, hogy a kicsi nem a szokásos fekete jószág volt, hanem hófehér.

– Ez albínó… - lepődött meg Piton. Mióta a Roxfortban tanított mindig is látta ezeket a mások által rettegett és bizarr lényeket, de még egyszer sem látott ilyen gyönyörű állatot.

– A nyáron születhetett. Még csak nemrég kezdhetett el repülni… Kissé esetlen – somolyogta a nő.

Perselus kissé oldalra fordította a fejét, hogy láthassa a nő arcát. Olyan közel voltak egymáshoz. Keze akaratlanul indult meg Hermione felé, hogy aztán hátulról átölelje. A nő mintha észre sem vette volna a megnyilvánulást, vagy inkább mintha nem érte volna váratlanul. Kissé megrebbent a szája széle, főleg mikor Piton az állát Hermione fejére támasztotta.

– Mi vagyok én? Asztal? – kérdezte gunyorosan a nő.
Piton csak felmordult.

– Ne rontsd el a pillanatot – zsörtölődött a férfi.
Hermione halkan felkuncogott. Egyre jobban megismerte Perselus Piton mindenki elől féltve rejtegetett oldalát. Örült, hogy a másik így viszonyul hozzá, hogy megengedi magának ezeket az apró, de igencsak árulkodó jeleket felé. Hermione keze lassan elindult felfelé és megérintette Perselus kézfejét. Piton vetett egy kósza pillantást a kezeikre, és elmosolyodott. Már nem tudták mióta álltak ott, talán percek vagy órák teltek el, maguk sem tudták. Az idilli helyzetnek a thesztrál család távozása vetett véget.  
Perselus sóhajtva távolodott el a nőtől.

– Nos, hány diákot fogtál? – érdeklődött Hermione.

– Kilencet – mondta büszkén a férfi.
Hermione kissé elhúzta a száját.

– Akkor te nyertél, nekem csak öt van… - mondta.
Piton diadalittasan felnevetett, mire a nő csak a fejét csóválta.

– Én megmondtam, hogy ez az én terepem – kezdett bele a hencegésbe a férfi.

– Hátra az agarakkal Piton, még van egy esténk… - mondta a nő kioktató hangon.

Pitont nem érdekelte a vesztés eshetősége, boldog volt. Ezen az estén ő győzött, volt pár kellemes pillanata egy fantasztikus nő társaságában, és ami a legjobb, Hermione nem tolta el magától őt. Perselus visszakísérte Hermionét a lakrészébe, majd ő is lesietett az alagsorba a saját szobájába.



Másnap reggel persze a férfi büszkén feszített a helyén és nem elégszer hangsúlyozta ki, hogy ő már mennyire tapasztalt a diákok nyakoncsípésében. Hermione csak egykedvűen turkálta az ételt és szíve szerint leordította volna a másik hencegő képét.

– Én megmondtam, hogy ebben verhetetlen vagyok – mondta már vagy huszadjára a reggel folyamán. Hermionénak elege lett, felállt és kiviharzott a teremből. Piton értetlenül nézett utána. - Ennek meg mi baja? – kérdezte inkább magától, de persze Minerva ezt is hallotta.

– Perselus, Hermionénak is van önérzete, és veled ellentétben ő nem hencegett ennyit – jegyezte meg kissé rosszallóan.

Perselus érezte, hogy hibát követett el, hiszen a nő amúgy sem volt valami jó passzban és még ő is rátett egy lapáttal. Tudta, hogy tartozik egy bocsánatkéréssel a másik felé, ezért el is döntötte, hogy még aznap délután elnézést kér a nőtől.



A délelőtti tanítás nyugodtan telt. Senki sem mert még csak csúnyán nézni sem a nőre, nehogy az büntetőmunkára küldje őket. Persze, Hermione igyekezett normálisan viselkedni, de agya folyamatosan csak azon járt, hogy az a szemét, aki őt először bántotta még mindig él és szabadlábon van, sőt már azt is tudta, hogy ki az. Malfoy. Szinte biztos volt benne, de nem volt rá bizonyítéka. Még az emlékeit sem használhatta volna fel ellene, hiszen akkor is csuklyát viselt.

Újra megborzongott az emlékre, eddig sem felejtette el, de mióta felsejlett benne a gyanú, azóta szinte egy pillanatra sem ment ki a szörnyűség a fejéből. Na jó, talán egy pillanatra, vagy pár percre, mikor Perselus előző este átkarolta. Valahogy annyira megnyugtatónak találta a dolgot. Szívesen odakucorodna most is a férfi karjai közé, de nem tehette, több okból sem. Először is még órán volt, másodszor a férfinek is órája volt. Harmadszor pedig, hogy venné ki magát, ha csak úgy minden indok nélkül ölelgetni kezdené a másikat. Gondolatmenetének az óra vége vetett véget.

– Holnapra tanuljátok meg ezt a receptet, mert röpdolgozatot írunk belőle – figyelmeztette a diákokat, akik bosszankodva vonultak ki a teremből.

Hermione még rendet tett a teremben, lévén aznap már nem volt több órája, és elindult kifelé. Épphogy kilépett, szinte belebotlott az ajtó előtt ácsorgó Pitonba.

– Merlinre! Megijesztettél – nyögött föl a nő.

– Bocsánat… Én csak… Szeretnék elnézést kérni a reggeli viselkedésem miatt. Tudom, hogy nagyon fennhéjázó voltam – húzta el a száját.

A nőt annyira meglepte a másik megnyilvánulása, hogy meg sem tudott szólalni. Csöndesen és hitetlenkedve nézte a férfi bűnbánó arcát. El sem tudta hinni, hogy a másik egy ilyen semmiség miatt kér tőle bocsánatot.

– Erre semmi szükség… - kezdett bele, de Piton leintette.

– De igen. Bunkó voltam, sajnálom.

– Perselus… Azt hiszem, ezt nem itt kellene megbeszélnünk – próbálkozott a nő. Piton beleegyezőn bólintott, majd fölsétáltak a nő lakrészébe.

Perselus ismételten elcsodálkozott azon, hogy milyen sok könyve van a másiknak. Persze könyvek terén ő sem panaszkodhat, de ez a gyűjtemény is vetekszik az ő mennyiségével abban biztos volt.

– Mit kérsz inni, teát vagy valami erősebbet? – fordult hirtelen a másikhoz.

– A tea jó lesz – egyezett bele.

Hermione elkészítette a két csésze teát, majd leültek a kanapéra, csakhogy mintha megkukultak volna mind a ketten. Egyikük sem tudta, hogy mit is kéne mondania. Már vagy tíz perce ültek így kínos csendben, mikor az ajtón kopogtatást hallottak.
Hermione felpattant és odasietett a bejárathoz.

– Igen?

– Szia Hermione – köszönt rá Nathaniel.

– Szia, hát te? – kérdezte érdeklődve a gyerektől.

– Matt és Dora a könyvtárban vannak valami kutatási izét csinálnak, én meg egyedül éreztem
magam és… - hadarta egyre zavartabban.
Hermione elmosolyodott a jeleneten.

– Gyere csak beljebb. Apád is itt van – mutatott hátra.
A fiú meglepetten nézett apjára, majd odasietett mellé és mosolyogva leült.

– Te mit keresel itt? – szögezte a kérdést a férfinak.

– Volt egy kis megbeszélnivalóm Hermionéval – vágta rá reflexből Piton.

– Aha… Na mindegy. Hermione mit csinálsz holnap délután? – fordult hirtelen a nő felé, akit teljesen meglepett a hirtelen jött kérdés.

– Hát én… Lényegében semmit. Négytől itt vagyok, de miért kérdezed?

– Nincs semmilyen programod holnapra? – faggatózott a fiú.

– Nincs, de nem értem, hogy mit akarsz ezzel – értetlenkedett a nő.

– Hermione, holnap csütörtök – kezdte a fiú.

– Igen, tudom. Holnap este dől el, hogy jobb vagyok apádnál – mondta gunyorosan, majd rákacsintott a férfira.

– Nem erről van szó! Csak szerettem volna egy kicsit veled lenni – motyogta a fiú végül.

– Ó… Hát, ha annyira szeretnél, akkor gyere át négyre és együtt töltünk egy kis időt – ajánlotta föl a gyereknek.

Nathan annyira fellelkesült, hogy majdnem tapsolt örömében. Piton furcsa arckifejezéssel szemlélte fiát. Szíve mélyén nagyon is irigyelte a fiút, hogy ilyen élete lehet. Szomorúan gondolt vissza saját gyermekkorára, amiben szinte alig volt szeretet és béke. Az egyetlen támpont csak az anyja volt a számára.

Óvatosan Hermionéra nézett, aki előszeretettel mutogatott valamit a fiúnak. Talán az ő fiának is egy anyára lenne szüksége. Bár ő jól bánik Nathaniellel, de mégsem tudja megadni azt a szeretetet és törődést a gyereknek, amire szüksége lehet. Talán Hermione jelentené számára azt, ami eddig hiányzott az életéből, az életükből.

– Te mit gondolsz, Perselus? – hallotta meg hirtelen a nő hangját.

– Mármint, miről is?

– Hogy Nathaniel szeretne animágiát tanulni pár év múlva – taglalta a nő, mintha a másik még csak egy kisgyerek lenne.

– Az még odébb lesz, majd akkor visszatérünk rá – zárta le ennyivel a témát.
Hermione inkább nem kezdett bele a véleménye kifejtésébe, hiszen akkor még hosszú órákra ott ragadtak volna.

Perselus pár perc múltán beleunt a bámulásba, és sürgős ügyekre hivatkozva otthagyta őket. Nathaniel végül a házi feladatát is a nőnél csinálta meg, aki segített neki néhány nehéz feladat megoldásában.




A folyosókon csak a fáklyák fénye adott némi világosságot. Már majdnem este tíz volt, mikor a két alak összetalálkozott a folyosón. Hermione és Perselus mintha csak párbajra készültek volna, úgy álltak egymással szemben. Nem szóltak semmit, csak meredten néztek egymás tekintetébe. Mikor aztán az óra elütötte a tízet, hátat fordítottak egymásnak és két ellentétes irányba indultak el.

Perselus változtatott a taktikáján és nem az alagsorban kezdett, hanem a hetedik emeleti folyosókon. Legalább fél órát várakozott a szükség szobája előtt, de egy teremtett lélekkel sem találkozott. Morogva indult tovább a folyosón és sorra vette a titkos beugrókat, fali kárpitokat, tantermeket, de mindhiába… Egyetlen diákkal sem futott össze.

Hermione, ezalatt elindult a konyhára, hátha ott talál néhány éhes diákot. Már kezdte föladni a dolgot, mikor hirtelen hangokra lett figyelmes.

– Szerintem, ez nem jó ötlet – jegyezte meg egy lány.

– Én viszont éhes vagyok és Matt is elég ramatyul van, legalább ma egyen még valamit – morgolódott Nathaniel.

Hermione nem tudta, hogy mit tegyen, leleplezze őket ezzel büntetést hozva rájuk és két emberelőnnyel Piton fölé kerekedne, vagy hagyja őket futni. Pár pillanatig gondolkodott, majd mikor a két gyerek eltűnt az ajtó mögött gyorsan kislisszolt a kárpit mögül és tovább indult. Tudta, hogy Piton még ebben az esetben is pontokat vont volna le és büntetőmunkát osztott volna ki – még, ha a saját gyerekéről lett volna is szó – éppen ezért ő nem akart ilyen lenni.

Úgy tűnt, hogy a jóindulata nem volt kifizetődő, mivel már majdnem egy óra volt, de még senkit sem kapott rajta. Mintha az egész iskolára mély álmot bocsájtottak volna. Talán a diákok így akartak velük kiszúrni, mikor tudták, hogy ők még nagyobb intenzitással fogják őket keresni. Bosszúságában belerúgott az egyik páncélba, mire az csörömpölve dőlt össze.

– Aú… A fenébe – morgolódott fájós lábát fogva. A hangzavarra persze azonnal megjelent Piton, mint valami kiéhezett fenevad vetődött oda Hermione mellé, hátha egy diákot kapott rajta. Kissé elkedvetlenedett mikor meglátta, hogy a zaj forrása csak az ellenfele.

– Már azt hittem egy diák – jegyezte meg kissé flegmán.

– Ó, ezek szerint nem sokat fogtál – kezdte gúnyolódva a nő.

– Az nem rád tartozik, majd a végén megbeszéljük.

– Nagyszerű, ebben az esetben még majdnem egy óránk van – mutatott az órájára a nő.
Piton szentségelve indult útnak, és egyre elszántabb volt. Kínjában már leleplező bűbájt használt, mely megmutatja neki, ha valaki a közelében bujkál, de így se ment semmire.

Hermione az utolsó fél órában már csak egyhelyben ült az egyik ablak előtt és a már majdnem a teljes teliholdat nézte. Feladta, tudta, hogy vesztett, de hát ez van. Elvégre ő nem vetélkedhet egy olyan nagy tudású férfival, mint Piton. Kissé letargikus hangulatban talált rá a férfi, amit nem tudott hova tenni.

– Nem kéne keresgélni? – kérdezte tőle.

– Ugyan minek? Két perc és hajnali kettő lesz, és én senkit se fogtam - panaszolta.
Piton meredten nézett a nőre, aki még csak rá sem pillantott.

– Akkor ez döntetlen lett… - morogta a férfi.
Hermione most felé fordította a fejét.

– Te sem? Hát ez furcsa… Talán meg kéne ismételni valamikor máskor – tanácsolta a nő.

– Vagy talán, el kéne fogadnom, hogy más is van olyan jó a diákvadászatban, mint én… Egyezzünk ki egy döntetlenben – ajánlotta.
Hermione döbbenten nézett a másikra, majd felállt és kezet nyújtott a másiknak.

– Akkor döntetlen… - egyeztek meg.

– Nos úgy vélem, hogy egy ital nem ártana, velem tartasz? – kérdezte a nőtől.
Hermione tétovázott egy kicsit, majd úgy vélte, hogy egy italba nem hal bele és rábólintott. Csöndben sétáltak végig a folyosókon egészen a bájitalmester lakrészéig.

A helyiség nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek mindenki gondolta. Mahagóni bútorok és zöld kárpittal fedett ülőgarnitúra fogadta a vendégeket a nappaliban.

– Akárhányszor látom ezt a helyiséget mindig meglep – sóhajtott fel a nő látva a rengeteg könyvet. Már járt a férfinál párszor, de mindig az újdonság erejével hatott rá a látvány. Egyszerűen imádta a férfi lakrészét.

– Már mondtam, ha érdekel valamelyik könyv nyugodtan olvasd csak el – ajánlotta miközben mindkettőjüknek töltött egy kis Lángnyelv Whiskeyt.
Hermione átvette az italt, de habozott belekóstolni.

– Akkor igyunk az új tanerőre – emelte föl a poharát Perselus.

– Igyunk arra, aki miatt ma itt lehetek – mondta a nő, majd koccintottak.
Piton egy hajtásra kiitta az italt, míg Hermione eléggé megbirkózott vele és köhögött is rendesen.

– Úgy látom nem vagy hozzászokva az ilyen alkoholhoz – állapította meg a féri.

– Nem… igazán… Nem nagyon bírom az alkoholt – vallotta be a nő és máris látszott rajta, hogy kissé dadogva beszél és az arca is kipirult. Piton így is gyönyörűnek találta a másikat.

– Talán, ülj le – tanácsolta a másiknak, aki kissé esetlenül, de lehuppant a fotelba.

– Ezé… Ezért nem iszom alkoholt. Nem bírom – nyöszörögte a nő.

– Igen, most már én is tudom. Legközelebb vajsörrel koccintunk – egyezett bele a férfi.

– Azt hiszem mennem kéne… - állt föl dülöngélve.
Piton segítőkészen a kandalló felé terelte.

– A kandallón át menj, odaát elboldogulsz? – kérdezte a nőtől. Hermione csak elmosolyodott.

– Persze… Köszönöm, hogy segítettél és segítesz. Nélküled nem tudom, mi lenne velem. Nagyon szeretlek Perselus – fejezte be mosolyogva.
Piton azt hitte rosszul hallott. Először felcsillant benne a remény szikrája, de végül megállapodott magával, hogy ez csakis az alkohol miatt történt. Igazából a nő csak kedveli őt, és egyébként sem azt mondta, hogy „szerelmes vagyok beléd” csak „szeretlek…”.

– Ez igazán megtisztelő… Köszönöm. Akkor ideje menned. Jó éjt Hermione – köszönt el a férfi, majd egy adagnyi hop-port szórt a kandallóba és beleállította a nőt.

– Granger szobája – mondta még mindig mosolyogva Hermione, majd eltűnt a zöld lángok között.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.01.08. 20:03 Elizabeth Szia! Először is nagyon köszi, hogy ilyen gyakran frissítesz és nem is akármilyen hosszúságú fejezetekkel. :) Élvezem a történetet, jól alakítod a szálakat,. és tetszik, ahogyan szépen, lassan egyre közelebb hozod Perselust és Hermionét egymáshoz. Ez a fejezet is remek lett. Minden párbeszédnél érzeztem azt a belső kis feszültséget, és minden pillanatban vártam, hogy mikor csókolják meg egymást. Viszont nem baj, hogy ez nem történt meg, mert helyette volt meghitt ölelés, amit szerintem nagyon bensőségesen sikerült ábrázolnod, és a fejezet végén Hermione elszólása... Hát, kíváncsi leszek, vajon másnap a lányban hogyan csapódik le, mit is mondott és vajon milyen következményei lesznek.... Már nagyon várom a folytatást! :) Minden jót! puszi: Elizabeth       Válasz: Köszi a kritikát, igyekeztem valami jót kihozni a dolgokból, ami pedig ezután jön az még sokkal jobb elsz, remélhetőleg nektek is tetszeni fog. :D