Eugene Perselus Piton
Perselus Piton a földön térdelt, körülötte pedig a belső kör tagjai vigyorogtak önelégülten. A férfi tudta, hogy nem sok esélye van a menekvésre. Nem tehetett mást… mentenie kellett Pottert és most elérte a vég. A fiú szokásához híven nem bírt magával így épphogy csak hazakerült a rokonaihoz, máris megszökött onnan. A halálfalók pedig csak erre vártak. Szinte ki sem lépett a házból, máris lecsaptak rá. Ő csak akkor szembesült a ténnyel mikor Voldemort mindenkit összehívott a csatlósai közül. Az ünneplés oka már kiderült. Nem volt más, mint Potter elkínzott és összevert teste. A Nagyúr most sem elégedett meg ennyivel, mindig újragyógyíttatta a fiút, mégpedig Perselusszal. Az egyik ilyen alkalommal Piton úgy vélte itt a kínálkozó alkalom. Harry kissé kábán pislogott rá.
- Potter, figyelj! Fogd meg erősen – mondta. Közben a fiú kezébe nyomott egy fiolát. Harry értetlenül nézte, majd érezte a hasa körüli rántást és eltűnt. Perselus rögtönözve kreált magának néhány sérülést, mintha a fiú támadta volna meg, és reménykedett abban, hogy most… még egyszer utoljára, elhiszik a meséjét. Csakhogy hatalmasat tévedett.
Voldemort dühöngött és Bellatrix noszogatására – vagy inkább gyanúsítgatására – elkezdték vallatni őt. A férfi ellenállt minden fizikai kínzásnak. Mikor pedig igazság szérumot alkalmaztak nála, a szervezete egyszerűen közömbös maradt a bájital iránt. A Nagyúr újra és újra megverette, hátha a férfi végre beleun és színt vall előtte, de Perselus erősebb volt.
Voldemort számtalanszor próbálkozott áttörni az elméjén. Sajnálta volna csak így megölni „szeretett” kémjét, hiszen rengeteg információt tudhatott a Főnix Rendjéről. Perselus magában már azért rimánkodott, hogy egyszer vége legyen ennek az egésznek.
Amennyire belső órája igaznak bizonyult, már lassan két hete, hogy folyamatosan kínozták, de még mindig nem sikerült kiszedniük belőle semmit. Most is ott térdelt Voldemort előtt, és várta az újabb Cruciatus sorozatot, ám a jól ismert fájdalom elmaradt.
- Mondd, Perselus! Miért hallgatsz ennyire? Biztos tudsz néhány információt, ami még jól jöhetne az ügyünkhöz… Lásd, hogy jóságos urad vagyok, kapsz egy utolsó esélyt. Ha elmondod, amit tudsz… ígérem szenvedésednek véget vetek – mondta gúnyosan, Perselus viszont makacsul hallgatott. A Sötét Nagyúr színpadiasan felsóhajtott, majd zsebéből elővett egy fiolát.
- Tudod mire jöttem rá, Perselus? Arra, hogy az elméd mostani fejlettségi szintjén bármeddig is kínozhatlak, sehogy sem fogok átjutni az azt körülvevő falon. Éppen ezért… - intett két halálfalónak, akik odarángatták elé Pitont. – … más módszerhez folyamodom. – Azzal fogta és ledöntötte Perselus száján a bájitalt. A férfi bár az anyag többségét kiköpte, mégis egy tetemes mennyiség csúszott le a torkán. Szinte azonnal érezte a hatását. Az egész teste égni kezdett, mintha a Pokol kénköves bugyraiban ücsörögne. Kínjában a földön fetrengett, összegörnyedve, mint valami állat. Bella kéjesen fölnevetett és hogy tökéletes legyen a jelenet egy hatalmasat rúgott a férfiba. Piton ennyit bírt, majd elájult a fájdalomtól. A Nagyúr undorodva nézett rá.
- Vigyétek vissza a cellájába, pár óra múlva újra elbeszélgetünk vele… - A halálfalók fölnyalábolták az ernyedt testet és elvitték Voldemort színe elől.
Perselus bár nem volt magánál úgy érezte beleőrül a fájdalomba. Mintha egész testét forró tűkkel szurkálták volna tele, hogy aztán apró darabokra szaggassák. Az állapota óráról órára romlott. Mindig is tudta, hogy így fogja végezni. Egyetlen vigasza egy álom volt, ami most sem hagyta cserben. Hiába fájt mindene, hiába vágyott a halálra, az álom ott volt vele.
Egy mezőn állt, körülötte minden tele volt virágokkal. A közeli erdő felől énekesmadarak hangját hozta a nyári szellő. Minden olyan békés volt. Akármerre nézett sehol sem talált egyetlen embert sem. Aztán valaki hirtelen megszólította.
- Perselus – szólt a lágy női hang.
- Ki vagy? – kérdezett vissza a férfi rekedten.
- Azt hittem tudod… - suttogta a nő kissé szemrehányón.
- Lily… merre vagy? – kapkodta a fejét a férfi. A nő csak kuncogott.
- Te nem láthatsz engem, de én látlak téged, és mondhatom nem vagyok valami elégedett – Piton felhorkantott.
- Már miért ne lennél elégedett? – kérdezett vissza.
- Mert te boldogtalan vagy. Tudom mit tettél a fiamért, de saját magadra is gondolnod kéne. – Piton csak tátogott, nem igazán tudta mit kéne mondania.
- De hát én téged… - a nő közbevágott.
- Felejts el, Perselus. Te is tudod, hogy így kell tenned. Kezdj újéletet, légy boldogabb, mint amilyen eddig voltál. Tedd meg értem… és magadért... – suttogta a nő.
- De én…
- Nincs de, Perselus… - Piton mondani akart még valamit, de ekkor egy másik hangot hallott meg.
- Perselus! – A hang, ismerős volt, de nem tudta hova tenni.
Perselus lassan nyitotta ki a szemét. Minden olyan elmosódott volt. Pislogott párat mielőtt megpróbált volna újra fókuszálni. A hang forrása ott ült az ágya mellett. Most már bekötött szemmel is rájött volna, hogy ki az: Albus Dumbledore. Ahogy erre rájött belé hasított a felismerés.
- Hogy kerültem ide? Mi történt? – értetlenkedett. A hangja valahogy furcsán csengett, de ezt betudta az átélt kínzásoknak.
- Hála legyen Merlinnek, hogy végre magadhoz tértél. Poppy már halálra aggódta magát miattad – dorgálta meg a férfit.
- Hol vagyok? – értetlenkedett még mindig Piton.
- A Roxfortban vagy, a gyengélkedőn – válaszolta az idős mágus. Piton erőtlenül megrázta a fejét. Nem akarta elhinni, hogy kiszabadult, hiszen őt senki sem mentené meg. Ő senkinek sem számít. Azon felül megitattak vele valamit, biztos attól hallucinál. Lehet, hogy igazából nem is Albus ül mellette, hanem Voldemort!
A kétségei arcára is kiültek, így Albus nekilátott, hogy bebizonyítsa Perselusnak mindez valóság és ő biztonságban van.
- Perselus, nyugodj meg, én vagyok az.
- Na persze, ő is ezt mondaná – suttogta Piton.
- Drága fiam, én vigasztaltalak azon az éjszakán mikor Lily meghalt. Nekem tettél le megszeghetetlen esküt, hogy megvéded Harryt. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy igazából nem olyan vagy, amilyennek mindenki ismer. Hogy szeretsz sakkozni, imádod magad begyűjteni a bájital hozzávalókat, hogy utálod a teát tejjel, és az agyadra megyek a citrompor mániámmal. – Piton összevonta szemöldökét és még mindig kétkedve így szólt.
- Ez még kevés… - mondta.
- Hát rendben. Tudom, hogy igazából büszke vagy rá, hogy taníthattad a Weasley ikreket, és titokban nagyra becsülöd Ms Granger tudásszomját és hihetetlenül sajnálod, hogy nem került a te házadba. – Piton felhorkantott.
- Ez nem igaz – tiltakozott.
- Ezek szerint kezdesz nekem hinni? – kérdezett rá Albus.
- Csak akkor, ha megmondja a menyasszonya nevét… - mondta Piton kíváncsi tekintettel. Albus elmosolyodott és megcsóválta a fejét.
- Édes fiam, miféle menyasszony? Hiszen tudod, hogy én nem a nőket szeretem… - Hát igen. Ez egy olyan információ volt, amiről jóformán csak három ember tudott eddig. Az egyik maga Albus, a másik ő, a harmadik pedig Minerva volt.
- Nyertél… szóval hogy kerültem ide? – tért rá a lényegre.
- Nos, miután Harry előkerült elkezdett arról beszámolni, hogy te mentetted meg. Hogy elküldted őt onnan és nagyon aggódott, hogy esetleg bajod lesz. Persze vártunk egy kis időt, hátha sikerült magad kimagyarázni, de aztán nem jöttél. Harry szinte óránként járt a nyakamra, hogy tegyek végre valamit… Mire megtudtuk, hogy hol is van a hely, ahol Harryt tartották, már eltelt egy hét. Biztosra vettük, hogy már késő, és meghaltál. Úgy döntöttem… - az öreg nagyot sóhajtott – hogy nem folytatjuk a kutatást. Sajnálom, Perselus, ha tudtam volna… - szabadkozott az igazgató.
- Lényegtelen. Folytasd!
- Persze, persze… szóval Harrynek volt egy álma. Voldemort szemein keresztül látott téged, amint a földön térdelsz, majd megitatnak veled valamit, és te fájdalmak közt vonaglasz. Azonnal riasztott engem, én pedig eldöntöttem megkockáztatjuk, hogy kihozzunk. Amikor odaértünk elkezdődött a csata, és szégyellem bevallani, de vesztésre álltam. Ekkor viszont csoda történt…
- Miféle csoda? – szólt közbe Piton.
- Ha nem szólsz közbe, előbb megtudod. Tehát a csoda Harry volt és a barátai. Hirtelen megjelentek és beálltak harcolni. Nagy segítség voltak. Aztán Remus elesett és… - Piton szeme kikerekedett.
- Lupin meghalt? – hitetlenkedett. Albus halványan elmosolyodott.
- Nem és biztos örülne, ha megtudná, hogy aggódsz miatta. Visszatérve a csatára. Remus elesett, súlyosan megsérült, még most is a Szent Mungóban van. Harry azt hitte őt is elvesztette és teljesen elvesztette az eszét. A teljes mágiáját felhasználva rontott Voldemortra, ő pedig annyira meglepődött, hogy kettőnkre már nem bírt összpontosítani. Végül az egyik Harry által ráröptetett oszlop lett a veszte. Még én is meglepődtem, hogy Harry miként tudta odavágni azt az óriási kőtömböt. Miközben a csata folyt, Ms Granger és Mr Longbottom elindultak megkeresni téged. Jó néhány rabot kiszabadítottak, mire elértek hozzád. Miután megtaláltak, hozzád is riasztottak valakit, éppúgy mint a többiekhez, és tovább kutattak.
- Mi után kutattak? – értetlenkedett Piton.
- Utánad – jelentette ki Albus.
- Hogy micsoda? De hiszen most mondtad, hogy megtaláltak…
- Valóban, csakhogy nem ismertek föl, sőt senki sem ismert volna föl rajtam és Minerván kívül. Még Poppy is csak az analizáló bűbáj után mondott biztosat. – Perselus látványosan elsápadt. Vajon mit műveltek vele, hogy nem lehet fölismerni? Ennyire eltorzult az arca? Nem mintha sokat lehetett volna rontani rajta, de azért mégis…
- Perselus, mielőtt megnézed magad, kérlek nyugodj meg.
- Mégis hogyan nyugodjak meg?! – háborgott a férfi.
- Kérlek… a helyzet nem olyan szörnyű, mint amilyennek hiszed. – Piton morgott valamit az orra alatt, majd keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt.
- Jó – mondta kimérten.
Albus ekkor elővett egy közepes méretű tükröt és Perselus elé tette. A látvány teljesen lesokkolta a férfit. Hitetlenkedve tapogatta meg arcát. Tátott szájjal meredt a tükörképére. Néha vetett egy értetlen pillantást Albusra. Aztán hirtelen feltűrte a pizsamája ujját, de ott nem a szokásos látvány fogadta. A jegy sehol sem volt.
- Mi… történt? Albus! Miért nézek ki úgy, mint egy tizenhét éves? – fakadt ki.
- Poppy szerint az a bájital lehet az oka, amit megitattak veled, és szerintem is ez áll a dolog hátterében. – Piton kétségbeesve meredt a tükörbe.
- De ugye van ellenszerünk? – Albus mélyet sóhajtott.
- Azt kell mondjam, sajnos nincs, sőt még azt a bájitalt sem tudtuk azonosítani ami ezt tette – vallotta be az öreg.
- De hát minden bájital kimutatható egy bizonyos ideig! – tiltakozott Perselus.
- Egy ideig… de nem közel két hétig. Sajnálom Perselus, de az állapotod végleges. – Piton megsemmisülten meredt egykori tizenéves önmagára.
- Ez lehetetlen, így hogy fogok tanítani? Egyáltalán mihez kezdjek most? – Piton kezdett bepánikolni.
- Tudom már mondtam, de nyugodj meg. Mindent elrendezünk…
- Mindent elrendezünk?! – fakadt ki Perselus.
- Kérlek, fogd vissza magad, még nem épültél föl teljesen – mondta Albus.
- Teszek rá, a régi külsőmet akarom! – hisztizett a férfi.
- Hát, a viselkedésed máris megfelel az életkorodnak, de sebaj így legalább majd beleolvadsz a többi gyerek közé – morogta az igazgató. Piton tátott szájjal és kikerekedett szemekkel nézett rá.
- Azt már nem! Én nem leszek holmi gyerek! Hogy nézne az ki?! Perselus Piton, aki tanította őket most beül az iskolapadba?! Azt már nem! – tiltakozását fokozva még a lábaival is dobbantott párat az ágyon. Albus csak megmosolyogta a jelenetet.
- Perselus, tudnod kell még valamit… - tartott egy kis szünetet. – Perselus Tobias Piton meghalt, és eltemettük. – Piton megsemmisülten nézett az öreg szemeibe. Hát már nem volt menekvés a számára.
- De miért? – suttogta végül.
- Azért, mert olyasmit kaptál az élettől, amit vétek lenne nem fölhasználni. Perselus, itt vagy újra egy fiatal testben, az emlékeid teljes tudatában. Nem fogod elkövetni újra azokat a hibákat mint régen.
- Akkor akár el is mehetek. Nincs rám szükség többé – morogta Piton.
- A harcoknak vége. De mit akarsz tenni? Se neved, se végzettséged. Azon felül még mindig van pár halálfaló, akinek egyelőre sikerült eltűnniük. Perselus, az lesz a legjobb, ha visszatérsz Roxfortba, mint diák… - Piton nagyot nyelt.
- Az lehetetlen. Biztos, hogy fölismernek majd és akkor ők fognak velem végezni, nem a megmaradt halálfalók.
- Perselus ne legyél kishitű. Senki nem fog fölismerni, hiszen Ms Grangerék találtak rád, sőt azóta már meg is látogattak egyszer… - mondta Albus mosolyogva.
- Hogyan? – lepődött meg Piton.
- Hát fogalmazzunk úgy, hogy most mindenki azt hiszi, te vagy Perselus Piton fia… - Piton levegő után kapkodott.
- De miért? Miért pont a saját fiam kell eljátszanom?! – akadékoskodott.
- Azért, mert így hozzáférhetsz az összes ingó és ingatlan vagyonodhoz, amire egyébként a koboldok rátennék a kezüket. Arról nem is beszélve, hogy a „hasonlóság” így már érthető lenne. Rád bízom, hogy mit találsz ki magadról.
- Na, köszönöm… és esetleg már a nevem is kitaláltad? – morogta Piton.
- Hát én azt mondtam, hogy Perselus Piton a neved, akárcsak az „apádnak”, de ha szeretnéd, akkor találj ki egy középső nevet és mondd azt, hogy te azt használod. – Piton morogva fogta magát és a fejére húzta a takarót. Semmi kedve nem volt tovább hallgatni az igazgatót. Albus csak megcsóválta a fejét, majd fölkelt és otthagyta Pitont.
Perselus hosszasan morgolódott magában. Már most elege volt az egészből. Kezdte úgy érezni, hogy jobb lett volna, ha meghal, hiszen akkor nem kéne többet úgy ugrálnia, ahogy mások mondják. Az igazgató döntése – amit nélküle hozott meg – teljesen irracionális volt. Legalábbis Perselus úgy érezte.
Nem tudta mennyi ideje lehet a takaró alatt, Poppy egyszer megpróbálta előkotorni őt, kevés sikerrel. Nem akart látni senkit és semmit. Aztán valahogy eszébe jutott az álma Lilyről. Úgy érezte, mintha ez is valamiféle bosszú lenne a sorstól. Még hogy felejtse el Lilyt?! Az lehetetlen… Persze arra is emlékezett, hogy most mindent helyrehozhatna éppúgy, ahogy Albus is akarná – na meg persze Lily. Viaskodott magával még egy ideig, míg végül lassacskán kezdte föladni. Már nem igazán érzett magában elég erőt, hogy folytassa az állandó harcot minden és mindenki ellen.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy a középső nevén gondolkodik.
- Milyen lenne a Gerard? Perselus Gerard Piton… nem is olyan rossz, de egy kicsit furcsa – húzta el a száját. – Akkor mi lehet még? Atlasz… na nem. Albert, nem az igazi. Eugene… Perselus Eugene Piton. Ez hangzik a legjobban és legalább e betűvel kezdődik, mint édesanyám neve. Tényleg, nem ártana kitalálni a háttértörténetet is… - azzal nekiállt, hogy kidolgozza új életének emlékeit.
Albus aznap már direkt nem ment le a gyengélkedőre. Tudta, hogy a másiknak időre van szüksége. Féltette Perselust és szerette volna, ha végre valahára a másik is nyugodtan tudna élni.
Másnap reggel az első dolga az volt, hogy Minervával karöltve meglátogassák Pitont. Perselus már jó ideje ébren volt, így nem érte váratlanul a másik kettő megjelenése.
- Jó reggelt, Perselus. Hogy aludtál? – kérdezte Albus.
- Vajon hogy aludhat az ember, miután két hétig kínozták, és kiderül, hogy egy új életbe csöppen bele? – kérdezett vissza gúnyosan.
- Perselus, elhiszem, hogy eleged van, de akkor sem beszélhetsz így Albusszal – rótta meg Minerva.
- Már bocsánat, de úgy beszélek vele, ahogy akarok! Elvégre neki köszönhető, hogy kénytelen vagyok egy „új” életbe belevágni. Ez kész agyrém… - morgolódott.
- Ezek szerint gondolkoztál a háttértörténeten? – Piton dühösen meredt az igazgatóra.
- Mondhatni… - válaszolta kissé flegmán Piton.
- És? – faggatózott Albus.
- Fene azt a kíváncsi és akaratos fajtádat – morogta maga elé Perselus. – Hát legyen. A nevem Perselus Eugene Piton. Az apámat már ismerjük… anyám mugli volt, így senki nem nyomozhatja le. Én anyámmal éltem, apámmal nem sokat találkoztam. Mikor kiderült, hogy varázsló vagyok egy kicsit jobban foglalkozott velem. Sohasem volt jó a kapcsolatunk ezért is nem fogom siratni. Anyámat négy éve vesztettem el… - Albus közbevágott.
- És akkor hol voltál az iskolán kívüli időben? Ó, és hova jártál iskolába?
- Anyámmal még kiskoromban Amerikába mentünk a nagyanyámhoz. A Szent Bertalanba jártam… nem túl ismert iskola, nem túl nagy követelményekkel. Amióta anyám meghalt, apám nyaranta meglátogatott pár napra. Én is voltam már nála a Roxfortban innen ismerem az iskolát valamint téged és Minervát. Tömören ennyi… - fejezte be.
- Hát ez elég… lehangoló.
- Mégis mit vártál? A „szüleim” halottak, nem akaszthatok le valakit a szögről, hogy legyen az anyám… - morogta vissza Piton.
- Ez való igaz. Nos, ebben az esetben van, akihez vissza tudsz menni Amerikába? – akadékoskodott Minerva.
- Nincs a nagyanyám is mugli volt, meghalt mikor engem elraboltak – Albus felsóhajtott.
- Édes fiam, muszáj neked ilyen sötét múlttal rendelkezned?
- Miért? Milyen legyek? Olyan, mint Malfoy? Legyen a számba aranykanál, egy aranyvérű anya a háttérben, és annyi galleon, ami megtölti a Roxfortot? – kezdett bele a hisztibe.
- Nem, pusztán nem kéne ennyire… sötéten látni a múltat. De végül is megfelel. Most viszont nincs gyámod, így vagy árvaházba kényszerülsz, vagy szerzünk neked egy családot – Piton elsápadt.
- Na, azt nem! Nem kell család, árvaház meg még annyira sem. Különben is, már tizenhét vagyok! Nagykorú! – tiltakozott Piton.
- Még nem vagy annyi. Poppy megvizsgált és még csak tizenhat vagy. Tehát jó lenne kitalálni, hogy mikor legyen a születésnapod – Piton felmordult.
- A fene bánja… - vetette oda.
- Jó, ebben az esetben úgy vélem, hogy november huszonkilenc pont megfelelő lesz. – Piton felvont szemöldökkel nézett Dumbledore-ra.
- Miért pont akkor?
- Nem is tudom… valahogy vonz az a dátum. Viszont a felügyeletedre is van megoldás. Ha szeretnéd, én befogadlak addig, míg szükséged lesz rá. Itt lakhatsz majd a Roxfortban, lesz egy saját szobád, de amikor megkezdődik a tanítás te is a toronyban fogsz lakni a többiekkel – Piton bólintott. Aztán belehasított a felismerés.
- Torony? Na ácsi… remélem, hogy a hollóhátra céloztál… - Piton már majdnem nevetett, hogy Albus mindennel tréfálkozik.
- Természetesen a Griffendélbe fogsz kerülni és hatodéves leszel. – jelentette ki Minerva.
Piton nem tudta, hogy üvöltsön, vagy elkezdjen bőgni. Ennél jobban nem is cseszhetett volna ki vele az élet. Hirtelen fogta magát, a fejére húzta a párnát és igyekezett tudomást sem venni a külvilágról. Minerva tanácstalanul nézett Albusra, aki csak legyintett, majd magára hagyták az elkeseredett fiút.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Szia,
új történet? Izgatottan vetettem bele magam, és nagyon tetszik :)
Valahogy nagyon szeretem, mikor Pintonnak titkos múltja van, és takargatnia kell azt mások előtt.