|
Az élet útjai…
Már több mint egy hónap eltelt a Végső csata óta. A varázsvilág kezdett megnyugodni, a boltok újra kinyitottak, az emigrált varázslók és boszorkányok visszatértek. A Wizengamotnak rengeteg dolga akadt, beazonosítani ki is állt igazából Voldemort oldalán és kiket átkoztak vagy zsaroltak meg. Sokan kerültek börtönbe, de néhányukat föl is mentették. Végre Albusnak is volt elég szabadideje, hogy meglátogathassa a szeretteit. A Dumbledore kastély nem volt olyan nagy, mint egy igazi kastély, de azért elég szép kis birtok volt. Tökéletes hely egy nagy családnak.
– Jó reggelt! – köszönt az öreg, mire egy pisszegő Anthony jelent meg.
– Albus bácsi, halkan – szidta össze az öreget.
– Ó, bocsánat, csak nem alszunk éppen? – érdeklődött. Hirtelen gyereksírás ütötte meg a fülét, majd nem sokkal később megjelent Magaret, karjában egy rózsaszín pólyába bugyolált kisbabával.
– Már nem alszunk és nagyon akaratosak vagyunk – mosolyogta a nő.
– Azt meg is hiszem, hiszen egy ilyen kis hercegnőnek mindent meg kell kapnia – gügyögte Anthony. Albus boldogan nézett végig a kis családon.
– Na és hogy van Lucrezia? – kíváncsiskodott.
– Jól eszik, alig győzöm tejjel. Amilyen kicsi, olyan nagy hangja van – mesélte az asszony.
– Ez jó hír – dünnyögte az öreg, majd megcsikizte a baba pofiját, mire az felkacagott.
– Az ám! Tüneményes kis hölgy lesz belőle, ha felnő – gügyögte Anthony.
– Minden bizonnyal. Sajnálom, hogy most is csak így madártávlatban látogathatlak titeket, de még sok dolgunk van. Ha valami baj van szóljatok nekem – szögezte le az öreg.
– Igen apuka, szólunk – bólogatott bőszen az asszony.
– Nagyszerű, akkor jövök amint tudok, hogy lássam az én kis unokámat – mosolyodott el Albus, és végül még néhány integetést megvárva ismét belépett a kandallóba.
Kilenc évvel később…
Az elsősök már a nagyteremben voltak, és a beosztásra várakoztak. Egy vörös, egy szőke és egy fekete üstök szorosan egymás mellett ácsorgott. Draco idegesen állt egyik lábáról a másikra.
– Mi bajod? – kérdezte Harry.
– Utálni fogtok, ha a Mardekárba kerülök – panaszkodta a fiú.
– Te hülye vagy Malfoy – nyögött föl Ron.
– Draco, csak nyugi, akkor is haver maradsz. Mi ismerünk és tudjuk, hogy milyen vagy. Amúgy két mardekáros őssel elég nagy az esély, hogy oda kerülsz – taglalta Harry. Kisvártatva fölcsendült Draco neve.
– Draco Malfoy – a fiú nagy levegőt vett és odasétált. Menet közben majdnem megbotlott egy lány lábában.
– Bocs – mondta, mire a kócos, barna hajú lány csak elmosolyodott. Végül elfoglalta a helyét a széken. Nocsak, egy Malfoy, nem is nagyon kéne gondolkoznom, hogy hova tegyelek. Aranyvérű szülők, okos és ravasz elme, tökéletes lennél a Mardekárba, viszont érzem, hogy vannak ellenérzéseid… Nos tudd meg, hogy a Mardekár nem gonosz, csakis te alakítod az életed, így te tehetsz róla, ha olyan leszel amilyen. Nos tehát mit választasz? Draco nagyot nyelt és döntött.
– Mardekár! – kiáltott föl a süveg, és az egész mardekáros asztal üdvrivalgásban tört ki. Draco bocsánatkérőn nézett Harryékre, akik csak vigyorogtak rá.
Csakhamar Harryre került a sor.
– Harry James Potter! – szólította McGalagony. Harrynek erőt kellett vennie magán, hogy ne sziázza le az idős boszorkányt, akit nagyanyjaként szeretett. A süveg egyáltalán nem gondolkozott, automatikusan kiáltott föl:
– Griffendél! – A tanári asztalnál Perselus és Lily is megkönnyebbültek. Harry integetett Dracónak, aki viszonozta a gesztust. Nem sokkal utána következett az a kócos, barna hajú lány, akiben megbotlott, és ő is a Griffendélbe került. Ezután jött Neville, aki szintén a Griffendélbe került, majd a sort Ron zárta.
– Ronald Weasley! – Ron teljesen magabiztosan sétált föl a pódiumra, és nem is kellett csalódnia. A süveg a Griffendélbe osztotta. Harry fölfigyelt a Hermione nevű lányra és hirtelen apjára kapta tekintetét. Beugrott neki a sok történet, aminek a hősei a három barát voltak. Megrázta a fejét, hiszen ez lehetetlen volt, de végül arra jutott, hogy majd megpróbálnak Ronnal összeismerkedni a lánnyal. Ekkor még nem sejtették, hogy ezzel egy örök életre szóló barátság veszi kezdetét.
Tizenegy évvel később…
A Roxfort expressz hatalmas füstfellegeket eregetve érkezett Roxmortsba. A sok diák mind egyszerre sereglett le a peronra. Hagrid óriás alakja kimagaslott a tömegből és automatikusan csalogatta magához az elsősöket.
– Minden elsős jöjjön ide! – kiabálta, mire a legkisebbek mind odasiettek. Három gyerek sétált egymás mellett, mögöttük pedig néhány idősebb diák haladt.
– Hé, Perselus ne hozz rám szégyent – nógatta öccsét Harry. A fekete hajú és zöld szemű kisfiú csak szélesen elvigyorodott.
– Apa azt mondta nem lesz baj ha a Mardekárba kerülök – hencegett. Harry erre elkapta és a hóna alá gyűrte öccse fejét.
– Ne szórakozz a bátyáddal, mert megjárod – fenyegetőzött Harry. Végül kénytelen volt elengedni a kisebbet. Draco odalépett egy szőke hajú kislányhoz.
– Draco, mi lesz ha nem oda kerülök? – aggodalmaskodott a kislány.
– Morgana, nincs abban semmi rossz ha máshova kerülsz. Csak te alakítod a sorsod, és nem a házad, ezt jegyezd meg – jelentette ki, mire a kislány felsóhajtott.
– Oké, értem… – húzta el a száját. Bár elsős volt néhány idősebb fiú már most megfordult utána. Tüneményes arca, hosszú derékig érő szőke haja, és rikító tengerkék szemeivel feltűnő jelenség volt. Persze mikor rájöttek, hogy Lucius Malfoy lányáról van szó rögtön mással kezdtek el foglalkozni. Nem a névtől féltek, sokkal inkább attól, hogy a párbajtanár kicsinálja őket, ha az egyetlen kis tündérbogár kislányára szemet vetnek. A harmadik kislány csak csöndesen sétált a másik kettő mellett, neki nem volt idősebb testvére, aki istápolta volna így hol Harry, hol Draco felügyeltek rá.
– Lucrecia csak nyugi – mondta Harry.
– Tök mindegy, hogy hova kerülsz… – folytatta Draco. Mivel Lucrezia szülei a Beauxbatonsba jártak, így nem igazán tudott mit mondani. Viszont az várható volt, hogy Griffendél gyanús a lány, mivel a nagyapja – még ha csak fogadott is – a Griffendélt gazdagította egykor.
– Hát már így is ideges vagyok, de köszi – húzta el a száját. A lánynak, hátközépig érő, fekete hullámos haja volt, és tengerkék szemei. A haját mindig lófarokba fogta. Nagyon okos volt, már most egy csomó varázslatot ismert. Sok időt töltött az igazgatóval, ilyenkor mindig tanultak valami érdekeset. Az öreg nagyon meg volt vele elégedve. Hagrid végül összegyűjtötte az elsősöket és elindultak a csónakok felé.
A Roxfortba lépve már semmi extra nem fogadta őket. Bár nem laktak a kastélyban – Perselusék Roxmortsban éltek, Luciusék pedig a kúriájukban – mégis idegesek voltak. Az óriási faajtó kitárult és ők elindultak befelé. Kezdetét vette a ceremónia. Elsőnek Lucrezián volt a sor.
– Lucrezia Dumbledore! – néhányan felhördültek mikor meghallották a nevét, hiszen Albus nem verte nagy dobra, hogy igazából neki is vannak rokonai méghozzá elég közeliek. A kislány lába reszketett egy kicsit, de nagyapja bátorító tekintete megnyugtatta. Perselus összevont szemöldökkel nézte a kislányt és valami nem ment ki a fejéből, amit persze meg is osztott a mellette ülő igazgatóval.
– Albus, ugyan régen láttam a kislányt, de egyre biztosabban állíthatom, hogy nagyon nem hasonlít rád – suttogta. Az idős mágus kiegyenesedett ültében és megpróbált hárítani.
– Még szerencse, ha hasonlítana rám, akkor nem lenne valami szép látvány…
– Ne háríts öreg. Én a mágiájára értettem. A tiédre nem hasonlít, de valaki máséra nagyon is… – Albus kérlelőn nézett a másikra, mire az vett egy mély levegőt és elhallgatott, de tudták, hogy eljött az ideje egy hosszú beszélgessenek. Közben a kislány leült a székre:
– Oh, ez furcsa… te tényleg egy Dumbledore vagy? Mármint szellemileg és neveltetésben biztosan, de… biztos én tévedek.
– Nem tévedsz – suttogta a kislány gondolatban.
– Ebben az esetben megkockáztathatom, hogy van benned némi Balck vér és Denem is? – kíváncsiskodott. A kislány nagyot nyelt és így szólt.
– A vér nem sokat jelent, tudom, hogy kik a vér szerinti szüleim, de én nem tekintem őket annak. Ők sok rosszat tettek, és én nem leszek olyan. Nagyapa mindent elmondott nekem, és nem akarok neki csalódást okozni. Szeretem a szüleimet, a barátaimat és a nagyapámat – hadarta.
– Nagyon jó, látod. Te biztos sokra fogod még vinni, és csak jó értelemben. Viszont a ház ahol sokra viheted és barátra is lelhetsz az nem más mint a…
– Mardekár! – kiáltotta a süveg. Lucrezia majdnem lefordult a székről ijedtében. Rémülten nézett nagyapjára, aki csak megértőn mosolygott és tapsolt. A diákok megdöbbentek, hogy a lány a Mardekárban kötött ki, de mivel nem ismerték életének történetét, így nem is érthették. Draco kedvesen átkarolta a lány vállát és leültette maga mellé, mintegy bátorítón. Közben máris fölcsendült a következő név.
– Morgana Annabell Malfoy! – a szőke kislány nyugalmat erőltetett magára, fölsétált, de még a fejére sem került a süveg, máris felordított.
– Mardekár! – kiáltotta. A kislány megkönnyebbülten nézett hátra szüleire, majd odaszaladt bátyjához és a nyakába vetette magát. A hármasból végül már csak Perselus maradt.
– Perselus Albus Piton! – A fiúcska feszülten lépett föl a pódiumra. A mindig nevető és viccelődő gyerek, most meg sem mert nyikkanni. Hűha, egy Piton! Ilyet se láttam még, apád kitett magáért. Tudásod az van bőven, ravasz vagy annyi szent, bátorságból több is mint kellene, és őszinteségből sem szenvedsz hiányt. Mond csak fiam hova tegyelek? Mind a négy házba beillenél… – a fiúcska körbenézett. Szülei azt mondták neki, hogy bárhova is kerüljön minden rendben lesz. Bátyja biztos csalódott lenne, ha nem a Griffendélbe kerülne. Viszont a Mardekárban már ott van két barátnője…
– Te hova tennél? – kérdezte végül a süvegtől.
– Ravasz kis lurkó vagy te, hát megmondom: Mardekár! – kiáltott föl a süveg. A kisfiú hátrafordult és anyját kezdte fürkészni aki csak rámosolygott, majd bátyját kereste, aki elhúzta a száját, de megtapsolta őt. Tudta, hogy bátyja, akire felnéz most biztos haragszik rá, de abban is biztos volt, hogy Harry szereti őt, így kerüljön bárhova, megbocsájtja neki. Vidáman nevetve szaladt oda barátaihoz. Draco neki is biztosított helyet, és szárnyai alá vette a kicsiket. Megígérte Harrynek, hogy vigyáz az öccsére, ha az odakerül hozzájuk, ahogy Harry is megígérte ugyanezt fordítva. Lily csak annyit mondott férjének.
– Egy–egy az állás, eddig egyenlő – suttogta.
– Még nyerhetek, van még egy… – vigyorogta Piton. A kis Perselus után egy évvel később született még egy kislányuk Rosalie Lily Piton, aki jövőre kezdi majd a Roxfortot Helios és Aphrodite Blackkel együtt.
Ami pedig Remus Lupint illeti, ő még mindig sötét varázslatok kivédését tanít a Roxfortban, de lakosztályát már nem Siriusszal osztja meg, hanem egy sokkal csinosabb aurorral, név szerint Nymphadora Tonksszal. Remus és Dora közt a szerelem hetedév második felében kezdett éledezni, és a lány nagyon nem könnyítette meg a férfi dolgát. Direkt incselkedett vele, és cukkolta. Persze az ígéretét is behajtotta miszerint a hetedéves báljára Remus Lupinnal kellett megjelennie. Szerencsétlen Remus olyan zavarban még nem érezte magát mint akkor. Amint Dora megkapta a bizonyítványát első dolga az volt, hogy megkeresse egykori tanárját és végre-valahára megcsókolja.
Persze Teddy küzdött lánya hóbortja ellen, mondván Remus túl öreg, Remus túl komoly hozzá, de a lányt nem érdekelte. Már attól a perctől kezdve szerelmes volt a másikba, hogy elsősként megtudta, Remus Lupin vérfarkas. Mostanra pedig már alakulófélben volt egy kis Lupin is.
Az élet útjai kifürkészhetetlenek, de mégis te irányítod őket. Egy ember hegyeket mozgathat meg, de mit ér vele, ha sorsában egyedül van… A jó és a rossz éles ellentétek, de mégsem választhatók szét tökéletesen. A sors, az emberség, fény és sötétség egyben megegyeznek, mindenkiben jelen vannak.
Köszönöm szépen mindazoknak, akik támogattak, akik olvasták a történetem, akik türelmesek voltak velem és akik segítettek, hogy ez a történet elétek kerülhessen! Köszönöm nektek :)
Nimphadora
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Csak igy tovább.
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Ez volt az egyik legjobb történetett amit eddig olvastam. Végre Piton és boldog életett élhetett Lily mellett. Köszy :)