nimphadora - G-Portál

	Névnap

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

	Chat

Házi kedvenc

Fogadd örökbe te is a kedvenced!

Veszteség

Hermione szintén nagyon jól érezte magát Sirius társaságában. Maga sem hitte, hogy a férfi ennyire tudja magát türtőztetni. Már több mint két hónapja voltak együtt, de még mindig nem feküdtek le egymással. A kapcsolatuk amilyen viharosan indult, olyan tapintatos és türelmes lett. Sirius semmit sem akart elsietni, nem akarta kihasználni a lányt. Persze Hermione nem akarta így elhúzni a dolgot, de miután az igazgató úgy egy hónapja behívatta őket az irodába, és kissé elbeszélgetett velük, mindketten úgy vélték, jobb, ha várnak. Amennyi időt csak lehetett, együtt töltöttek. Hermione rendszeresen járt a férfi lakrészébe, sőt, mikor tudta, hogy szobatársai máshol alszanak, akkor ő is ott aludt a férfinál. Most is így volt ez, senki nem volt a szobájában, így ő is átszökött Siriushoz. Nekik még jobban kellett titkolniuk a dolgot, mint Lilynek és Perselusnak, de nem bánták. Egyre jobban megszerették a másikat. Sokat beszélgettek, olyan témákról is, amitől a férfi régen biztos hátas dobott volna. Előjött a „közös lakás és a hol fogunk élni” téma, vagy az egyáltalán „együtt fogunk élni” beszélgetések. Sirius már eldöntött tényként kezelte, hogy Hermione hozzá tartozik - örök időkig –, és bár igyekezett nem kisajátító lenni, ez nem mindig jött össze neki. Látta ő, hogy néhány fiú hogyan nézegeti a lányt, de igyekezett legyőzni magában a féltékenységet. Tudta, hogy míg azok a tacskók csak álmodozhatnak róla milyen lehet Hermionét csókolni, ő pár órán belül meg is tapasztalja.

Legnagyobb sajnálatukra hiába, hogy Hermione nagykorú volt, kapcsolat így sem lehetett köztük. Albus pedig rendesen utána nézett a szabályoknak, de azokat úgy harminc éve megváltoztatták, így ez mostanra már biztos lehetetlenné vált. Ezért maradt a mások előtti tanár-diák álca. Persze csak addig, míg kettesben nem voltak. A férfi és Hermione kötöttek egy megállapodást, hogy addig nem történik semmi köztük, míg a lány be nem fejezi az iskolát, így ha valamikor gond adódna, akkor nem kell hazudniuk, és tiszta lelkiismerettel mondhatják azt, hogy nem feküdtek le egymással. A legnehezebb, ennek a megállapodásnak a betartása volt. Így most is csak ültek a kandalló előtt. Sirius magához szorította a lányt, és elégedett némaságban bámulták a kandalló fényét.

– Amikor befejezed a Roxfortot, azonnal hozzám költözöl, rendben? – alkudozott a férfi.

– Nem is tudom… - suttogta a lány, amivel kissé aggasztotta Siriust.

– Nem akarsz hozzám költözni? – kérdezte rekedten.

– Nem erről van szó… - válaszolta, majd felsóhajtva odafordult a férfihoz. – Szeretlek és szeretnék veled élni, de ha te itt tanítasz, akkor az azt jelenti, hogy ide kéne költöznöm… Jövőre még Ginny is ide fog járni, annyira furcsa lenne az egész… - Sirius bólintott.

– Oké, akkor beköltözünk a Black házba… - mondta.

– De te meg nem szereted azt a házat… - folytatta a lány.

– Na és?! Akkor is veled akarok lenni, melletted! Értsd meg, Hermione, ha lehetne, már most fognálak, az ujjadra húznék egy gyűrűt, és meg sem állnánk a templomig… - magyarázta óriási vehemenciával a férfi. Hermione döbbenten nézett a másikra. Meg sem tudott szólalni, csak némán tátogott, és hirtelen megcsókolta a férfit. Sirius meglepődött, de örült a hirtelen jött csóknak, bár nem tudta, hogy mivel érdemelte ki. Végül Hermione megadta a választ a kimondatlan kérdésére.

– El akarsz venni feleségül? – Sirius csak most kapcsolt, hogy az előbb miket is mondott, és most igencsak zavarban volt.

– Én ö… tudom, hogy ez most ciki lesz, de nem térnénk vissza erre holnap? – a lány kissé csalódott volt.

– Most mégsem akarod? – Hermione kezdett bepánikolni.

– Dehogynem! Nézd, Hermione, ha úgy vesszük, én régi vágású vagyok, tudom, hogy egy felelőtlen alaknak nézek ki, de van, amit jól akarok csinálni… és te azok közé a dolgok közé tartozol, ezért kérek még egy nap haladékot… - Hermione tompán bólintott, majd újabb kérdést tett föl.

– Mi a többi dolog, amit jól akarsz csinálni?

– Többek közt egy közös otthon, az állásom… és majd a családom is… - Hermione szeme felcsillant.

– Család? Mégis kire gondolsz? – Sirius huncutul elmosolyodott.

– Tudod, szeretném elvenni Minervát, és lenne egy csomó macskánk, együtt szürcsölnénk a jeges teát a tornácon… - Hermione tátott szájjal egyszerűen vállon ütötte a férfit.

– De gonosz vagy! – szidta össze.

– Te kérdezted… - hárított a férfi.

– De az igazat akartam tudni, és nem egy kitalált mesét – vetette oda a lány.

– Honnan tudod, hogy nem ez az igazság? – kérdezte ártatlan arccal. Hermione megcsóválta a fejét.

– Te bolond vagy… - Sirius elvigyorodott, és megcsókolta a másikat.

– Az lehet, de a Te bolondod… - válaszolta őszintén a férfi.

– Oké, akkor térjünk csak vissza a család dologra… - pedzegette a lány.

– Hát jó… szóval a családom is komolyan gondolom. Tudod, ha úgy vesszük, nekem nem volt, engem utáltak, mert nem olyan voltam mint ők… így én olyan családot szeretnék, ahol tisztelik és szeretik egymást az emberek. Szeretnék majd egy kedves, de határozott feleséget, aki ha kell, helyre tesz a hülyeségeim miatt. Szeretnék legalább két gyereket, egy kisfiút és egy kislányt… - Hermione beharapta alsó ajkát és úgy nézte a másikat.

– Mi lenne a nevük? – kíváncsiskodott Hermione.

– Hát… azt majd közösen döntenénk el a feleségemmel, de ha fiú lenne, akkor jó lenne neki a Héliosz név, ha pedig lány, akkor a Callisto lenne… - fejezte be kissé félénken várva a lány válaszát.

– Héliosz, a nap görög istene, és Callisto pedig, akiből a Nagy Medve csillagkép lett. Sirius, miért van olyan érzésem, hogy ezt a hagyományt nem bírod levetkőzni? – Sirius tettetett értetlenséggel nézett rá.

– Nem értem, hogy miről beszélsz…

– Na, persze, teljesen véletlen, hogy a családod mindig csillagokról nevezte el az utódait, és most te is két csillag nevét akarod adni a gyerekeidnek… - vigyorogta a lány.

– Ez teljesen véletlen! – tiltakozott a férfi, de már régen lebukott.

– Sirius, te hihetetlen vagy… - mosolyogta a lány, majd átölelte a másikat. Hosszasan ölelték egymást, és élvezték a csendet, míg Hermione meg nem szólalt… Vagyis igazából csak egyetlen szót mondott, de az nagyot ütött.

– Igen… - suttogta a férfi felé fordulva, mire az hirtelen felpattant, és megforgatta a lányt. Bár ténylegesen nem mondtak és nem ígértek semmit, mind a ketten tudták, hogy minek is örülnek annyira. Egymásnak.

Eközben Dumbledore birtokán is zajlott az élet. Dracóék reggel fölébredve sietősen megreggeliztek, majd kimentek az udvarra, hogy nekilássanak a hóból készült Voldemort elkészítésének. Ginny és Glory inkább bent maradtak a házban, nem nagyon volt kedvük kimenni a hidegbe. Lily – mint mostanában mindig – boldogan kezdett neki az étel elkészítésének. Csakhogy nem tudott sokáig a konyhában maradni, mivel kiderült, hogy Glory az előző nap alaposan megfázott, így most a kandalló előtt feküdt a kanapén. Draco, bár erősködött, hogy mellette marad, a lány kizavarta, nehogy megfertőzze a másikat. Perselus leadott egy rendelést a kandallón keresztül az igazgatónak, és mellékelt hozzá egy kis levelet is.

Szegény lány nagyon kellemetlenül érezte magát, hiszen így alaposan felborította az elképzeléseket. Ginny átvette a konyha irányítását, hagyva, hogy Lily a lányával lehessen. Kissé ideges volt, hiszen eddig csak otthon főzött, most pedig nem csak egy barátja, de szerelme egész családja fog enni a főztjéből. Magában rimánkodott, hogy ne égjen be, elvégre milyen háziasszony lenne – főleg Molly Weasley lányaként –, ha nem tudna finomat főzni. Így hát minden erőfeszítést megtett azért, hogy az étel tökéletes legyen. Már majdnem dél volt, mikor a kandallóban felgyulladtak a zöld lángok, és egy csomag pottyant ki belőle. Perselus azonnal fölvette, és megnézte, hogy mit kapott.

– Nagyszerű, Albus külön ajándékot küldött nekünk… - morogta a férfi, fölemelve egy mágikus fényképezőgépet.

– De hiszen ez szuper! - lelkesedett föl Glory, már amennyire állapota engedte. Perselus sem tétlenkedett, gyorsan beadott neki egy főzetet, és alaposan betakargatta.

– Így is melegem van… - morogta a lány.

– Nem baj, az a jó. A bájital hatni fog, és gyorsan helyre jössz. – válaszolta a férfi.

– Mikorra? – türelmetlenkedett a lány.

– Estére… - válaszolta kissé megrovón Piton.

– Jól van, na… és mikor eszünk? – kérdezősködött a konyha felé pillantva. Lily már ott sündörgött Ginny körül, és segített neki megteríteni. Csakhamar a fiúk is megérkeztek. Draco első dolga az volt, hogy megnézze kedvesét.

– Hogy van a világ legszebb betege? – kérdezett rá vigyorogva, és adott egy röpke puszit a lánynak.

– Kétlem, hogy egy beteg szép lehet. Te viszont sugárzod a hideget, szóval menj arrébb! – vinnyogta a lány, ahogy a fiú hideg keze az arcához ért.

– Oh, bocs… na, de amikor jobban leszel, meg kell nézned a remekművünket. Én mondom neked, valami fantasztikust alkottunk! – magyarázta a srác, miközben elindult kezet mosni.

– Oké, majd megnézem… - válaszolta a lány. Közben az édesanyja már ott is termett mellette egy tányér levessel.

– Idehoztam neked a levest, meg tudod enni egyedül, vagy segítsek benne? – kérdezett rá. Glory kissé felvonta a szemöldökét.

– Anya. Tizenhét vagyok, az elmém egészséges, és megvan mindkét kezem és lábam… szerinted? – kérdezte, mire Lily bocsánatkérőn nézett rá.

– Ne haragudj, csak segíteni akartam… komolyan, betegen még jobban hasonlítasz az apádra… Ő volt ilyen mindig, mikor beteg volt, olyankor nem érdekelte, hogy kit bánt meg, vagy ki akar neki segíteni… - morogta a nő kissé csalódottan.

– Jaj, anya, most ne csináld már… - nyögte a lány.

– Nem gond, odamegyek enni a többiekhez, szólj ha kell valami. Szeretlek – azzal otthagyta lányát. Glory elhúzta a szája szélét, iszonyat bűntudata volt, mert megbántotta édesanyja érzéseit. Lassan kezdte el kanalazni a levest, és teljesen belemerült a gondolataiba.

Eközben a többiek is nekikezdtek az ebédnek. Ginny szinte falfehér arccal várta a reakciókat. Az első falatok után nem jött a várt „fúj” és „undorító” megnyilatkozás, így kifújta az addig benntartott levegőt.

– Ginny, drágám, ez isteni lett! – lelkendezett a nő, majd újra kanalazni kezdett. Harry vigyorogva adott egy puszit a lánynak.

– Hát nem ő a legtökéletesebb a világon? – kérdezte szüleit, mire még Piton is bólintott. Draco becsületbeli ügynek tekintette, hogy megvédje Glory érdekeit.

– Azért Glory is kivételes… - mondta, mire Lily rámosolygott.

– Persze, hogy az… - válaszolta a nő. Miután a második féléről is megállapították, hogy hihetetlenül jó lett,mindenki ment a maga dolgára. Harry Ginny társaságában kissé félrevonult a szobájukba. Persze Perselus megfenyegette, ha bármi olyat művelnek, akkor a Griffendél kétszáz ponttal lesz szegényebb.

Draco besomfordált Gloryhoz, de a lány alig akarta észrevenni.

– Mi a baj? – kérdezte a fiú, miután a lány majd negyedóra után sem akart róla tudomást venni.

– Nem tudom, furcsán érzem magam… - vallotta be a lány, majd a fiú felé fordult. Draco aggodalmas képpel nézett rá, aztán hirtelen meghallották Ginny sikítását az emelet felől. Lily és Perselus azonnal felrohantak, de Draco nem mozdult Glory elől, akinek mintha elhomályosultak volna a szemei.

Harry és Ginny már a szobában voltak egy ideje, mikor a fiú hirtelen szédülni kezdett, és elvágódott a padlón. Ginny próbálta magához téríteni, de végül nem jutott semmire, így a legmegfelelőbb jelzési módszerhez folyamodott. Sikított egy nagyot. Aztán hirtelen lábdobogásra lett figyelmes, és az ajtó kivágódott. Perselus olyan gyorsan termett fia mellett, hogy még Ginnyt is félrelökte.

– Harry… Mi történt? – faggatózott a lánytól, aki könnyes szemeit törölgette.

– Nem tudom. Beszélgettünk, itt ültünk az ágy szélén, aztán Harry szédülni kezdett, felállt és összeesett. Próbáltam észhez téríteni, de nem sikerült… - magyarázta a lány, miközben igyekezett a kelleténél nem jobban bőgni. Lily megpróbálta megvigasztalni a lányt, kevés sikerrel. Perselus mindent bevetett, hogy felébressze Harryt, és bár az életjelei normálisak voltak, mégis rettegett, hogy fiának valami komoly baja van.

~o~

Harry eközben teljesen máshol járt, vagy mégsem? Egyik pillanatban még Ginnynek panaszkodott, a másikban pedig már itt állt egy hatalmas ház előtt, a zöld gyepen. Körbefordult, hogy alaposabban is szemügyre vegye a helyet. Ekkor ismerte föl a házat, amiben most is voltak.

– Ez Dumbledore birtoka… - suttogta maga elé, mire a háta mögül egy vékonyka hang szólalt meg.

– Szia, Harry! Már nagyon vártalak ám… - mondta a vékonyka hang, mire Harry gyorsan megfordult. Az egy méterre lévő fa ágain egy sötét hajú, fekete szemű kislány csimpaszkodott, és szélesen rávigyorgott. Harry nem tudta, hogy ki lehet a gyerek, mindenesetre, nagyon ismerős volt neki valahonnan.

– Heló… - nyögte ki végül. Nem akart udvariatlan lenni a kislánnyal.

– Jó, hogy jöttél, Albus és papa sütit csinálnak. Glory nem jött veled? – érdeklődött, miközben odarohant Harryhez, és átölelte a lábait.

– Öm, nem… most nem ért rá – válaszolta a fiú. A kislány elkezdte húzni az ajtó felé, és Harry engedelmeskedett. Épp csak becsapódott mögöttük az ajtó, máris meghallott egy ismerős hangot.

– Eileen Lily Piton, ne csapkodd azt az ajtót! – kiabált ki Perselus.

– Bocsi, apa! Apaaaaaaaaa megjött Harry! – kiabálta a kislány, és elindult a konyha felé. A ház most is majdnem ugyanúgy nézett ki, mint mikor ott jártak, kivéve, hogy elszórtan lehetett látni pár gyerekholmit. Most, hogy a kislányt nézte, az nem lehetett több hét évesnél. Amikor a konyhaajtóba értek, hirtelen megtorpant. Perselus Piton ott állt, nyakig lisztesen, mellette pedig egy kisfiú – aki szakasztott úgy nézett ki, mint a kislány - kevergetett egy tálban valami ragadós anyagot.

– Szia, bátyó! – ugrott le a gyerek a székről, és megrohamozta Harryt. A fiú döbbenten állt a történtek előtt. Nem értette, hogy mi folyik itt.

– Albus, az ég szerelmére, ne kend össze a bátyádat… - szidta össze Perselus a kisfiút, mire az bocsánatkérőn elvigyorodott.

– Apa, Glory nem jött… - panaszolta a kislány. Mire Piton Harryre meredt.

– A nővéred most milyen indokkal állt elő, hogy a saját születésnapi bulijára sem tud eljönni? – faggatózott Perselus egy kissé vádlón.

– Ne engem kérdezz – emelte föl a kezét Harry. Eileen kissé sértetten szólalt meg ismét.

– Nem csak az ő szülinapjuk, a miénk is… - Perselus az égnek emelte tekintetét.

– Igen, a tiétek is. Komolyan mondom, kikészülök tőletek… négy gyerek, és mindegyiknek ugyanakkor van a születésnapja – sóhajtott fel Perselus.

– Szerencséd, hogy a kisbabának már nem akkor lesz - jött a lágy hang Harry háta mögül. Tudta ki az, az édesanyja. Megfordulva látta őt, amint felé nyújtja a kezét, és megöleli őt. Harry automatikusan adott neki egy puszit. Közben megérezte a nő domborodó hasát, és lepillantott.

– Hűha… - nyögött fel, mire Lily kuncogni kezdett.

– Igen, napról napra nagyobb leszek… csoda, hogy apád még elfér mellettem az ágyban… - panaszolta a nő, majd egy csókot váltott férjével. Harry pislogott párat, és feltette a kérdést, ami egyre jobban érdekelte.

– Még mennyi idő amíg… - mutatott Lily hasára.

– Ha a gyógyító pontosan vizsgált meg, márpedig Glory a legjobb egész Angliában, akkor még hat hét… Sajnos erre az évre mást kell majd felvenniük a Roxfortba helyettem, de Minerva azt mondta, mindig szeretettel vár vissza tanítani. – Harry vett pár mély lélegzetet.

– Harry, jól vagy? – idegeskedett az apja.

– Szédülök… - nyögte a fiú, majd térdeire támaszkodott, és hirtelen minden sötét lett előtte.

~o~

Perselus, nem tudva, hogy mit tegyen fiával, egy hirtelen ötlettől vezérelve pofon vágta. Harry szeme megrebbent, és lassan kinyitotta őket. Összevont szemöldökkel nézett apjára, majd anyjára, és megszólalt.

– Hol a hasad? – nyögte ki, miközben felült.

– A micsodám? – kérdezett vissza aggódva Lily.

– Terhes voltál… - mondta a fiú ellentmondást nem tűrő hangon. Lily Perselusra pillantott, és tompán megrázta a fejét.

– Harry, anyád nem terhes. Egyedül ti vagytok a gyerekei… - mondta nyugtatólag a férfi, de Harry elmosolyodott.

– Most még… de aztán lesz még pár – vigyorogta. Lily értetlenül nézett rá, Perselus pedig aggodalmasan vizsgálgatni kezdte.

– Beüthetted a fejed mikor elájultál.

– Nem. Nincs bajom. Láttam valamit… bár lehet, álom volt. A jövőben voltam, és idejöttem a házba a szülinapi bulijaink miatt. Itt laktatok a családdal. Aztán Eileen rám köszönt a fa tetejétől… - hadarta Harry.

– Milyen Eileen? – érdeklődött Lily.

– A hétéves húgom… vagyis akkor még nem volt hét. Aztán bementünk a házba, apa és Albus a konyhában csinálták a sütit, te pedig megjelentél nagy hassal. Azt mondtad, Glory szerint még hat heted van a szülésig, és hogy ő biztos nem téved, mert ő a legjobb gyógyító Angliában… - mesélte a fiú. Lily szomorúan odaguggolt a fiú mellé.

– Sajnálom, Harry, de… de ez nem fog megtörténni… - mondta a nő, majd átölelte Harryt. A fiú pedig elkezdett sírni. Az egész annyira valóságos volt, és annyira tökéletes. Miért nem lehetnek ők boldogok? Miért kell ennyit szenvedniük? Az egész csakis Voldemort miatt volt. Most jobban meg akarta őt ölni, mint eddig bármikor, hiszen most már nem csak a szüleit vesztette el, de annak a lehetőségét is, hogy szülei boldogok legyenek együtt, és újabb testvérei legyenek. Keserű könnyek folytak végig az arcán, de furcsa mód ezektől mintha egyre erősebbnek érezte volna magát. A könnyek, az érzés, erőt adott neki,és ekkor jött rá, hogyan győzheti le a Sötét Nagyurat… A saját érzelmei segítségével.