Beszámoló
Perselus lakrészében minden a legnagyobb rendben volt. Cissyt nem látta, így a nő biztos bent volt férjénél. A kicsik Dorával játszottak a szőnyegen, éppen a Roxfortot próbálták megépíteni. Harry annyira igyekezett, hogy mindig sikeresen összedöntötte a már félkész építményt, Dora pedig mindig visszaépítette neki. Draco inkább úgy döntött, hogy megrágja a fakockákat, és elmélyülten bámulta a másik fiúcska szenvedését. Mikor a kastély összedőlt, mindig felemelte a kezecskéit, és önfeledten vigyorgott. Ez Harrynek nem tetszett, ezért inkább fölállt, és otthagyta a szőke kisfiút. Draco értetlenül pislogott utána.
– Látom, jól elvagytok.
– Ó, igen. Aranyosak a fiúk – mosolygott Dora.
– Cissy merre van? – a lány az ajtóra mutatott.
– Bement, hogy beletuszkoljon valami újabb adag szörnyűséget Mr Malfoyba… - Lily bólintott. Lehuppant a kanapéra, és úgy figyelte kisfiát. Harry elég morcosan vizsgálgatott egy plüss sárkányt, ami végül egy jól irányzott dobással majdnem a kandallóban kötött ki.
– Harry! – kiáltott föl az anyja. A kisfiú durcás arccal nézett rá. Lily fölvette, és az ölébe ültette.
– Mi baja van? – faggatózott Dora.
– Nem tudom, bár… - meghallotta a gyomorkorgást. – Aha, éhes a szentem… - erre a végszóra érkezett vissza Narcissa is.
– Ki éhes?
– Harry, és elég hisztis is… - válaszolta Lily.
– Akkor talán reggelizzünk. Dobby! – Egy pukkanás kíséretében megjelent egy nagyon fiatal manó.
– Igen, asszonyom? – cincogta.
– Dobby, éhesek vagyunk, hozz nekünk valami reggelit, rendben? – a manócska bólintott, és már el is tűnt. Pár perccel később már a megterített asztalhoz ültek le mind, beleértve Dorát is.
– Jó étvágyat, asszonyom… - dünnyögte a manó.
– Köszönjük, Dobby! – rikkantotta el magát Dora, mire a kis manó könnyes arccal tűnt el.
– Furcsa egy manó… - állapította meg Lily. A reggeli jó hangulatban telt, mivel Dora mindenféle arcokat vágott a gyerekeknek, akik már szinte őrjöngve nevettek.
– Dora, szerintem elég lesz… - próbálta meg őt leállítani a szintén nevető Lily.
– Rendben, tanárnő – mondta mosolyogva a kislány. Még pár percig folyt a reggeli, majd Cissy egy adaggal eltűnt Lucius szobájában, hátrahagyva a kis társaságot. A manóknak szólni sem kellett, automatikusan elvitték a reggeli maradványait. Alig pár percre rá a tantermet és a lakrészt összekötő ajtóban megjelent Perselus.
– Hallom, jó a hangulat… - morogta a férfi nem túl kedvesen.
– Igen, de mi a baj? – értetlenkedett Lily.
– Csak annyi, hogy a két csoport alig tudott koncentrálni, a végén hangszigetelőt kellett vonnom a termem köré, hogy végre nyugtunk legyen… - Lily a szája elé kapta a kezét, és bocsánatkérőn nézett a férfira, mintha valami halálos bűnt követtek volna el.
– Merlinre, Perselus, kérlek ne haragudj… ez eszembe sem jutott… - Perselus leintette.
– Már mindegy, viszont ide felhúzok egy hangszigetelőt, ha nem gond, így nyugodtan nevetgéljetek, ha ahhoz van kedvetek. – Ez kissé durvábbra sikerült, mint amilyennek szánta. Dora közben az ajtó felé iszkolt.
– Akkor én mentem, viszont látásra, professzor, asszonyom! Sziasztok, babókáim! – integetett a lány, mire a kicsik pápát intettek a kezükkel. Piton már nem tudott beszólni semmit a lánynak, mivel az el is tűnt az ajtó mögött. Morogva indult el a hálója felé, hogy megnézze Luciust. Lily viszont még mindig ott állt, lehajtott fejjel. Perselus megtorpant, és visszalépett a nő elé, majd fölemelte annak állát.
– Mi a baj? – Lily felsóhajtott.
– Semmi, csak minden rossz, amit csinálok… nem akartam neked kellemetlenséget okozni, kérlek, ne haragudj – Perselus halványan elmosolyodott, majd szelíden magához ölelte a nőt. Annyira szerette, és annyira szenvedett, hogy ezt nem mondhatta el a másiknak. Inkább csak magához vonta, és kicsit ringatni kezdte. Lily belesimult a férfi karjaiba, és mély levegőt vett. Furcsa módon most olyan nyugodt volt és boldog. Jó volt Perselust ölelni, nem csak valakit, vagy egy férfit, hanem Perselust. Beszívta a férfi arcszeszének illatát, és úgy érezte, hogy lábai rövid időn belül fölmondják a szolgálatot. Érezte a férfi szívének minden dobbanását, és azt is, ahogy Perselus próbálja egyenletesen venni a levegőt. Felpillantott a férfi arcára, és tekintetük találkozott. Perselus alig észrevehetőn nyelt egyet, Lily pedig akaratlanul is beharapta alsó ajkát. Aztán… aztán az idilli hangulatot egy szentségelő kiáltás zavarta meg, ami Luciustól érkezett. A páros szétrebbent, és enyhén vöröslő arccal iramodtak el a szoba irányába. Perselus ért oda elsőnek.
– Na mi történt? – faggatózott, miközben az ágyon fetrengő férfit figyelte.
– Csak Lucius hisztizik… - válaszolta Cissy.
– Én nem hisztizek! Kíváncsi vagyok, más mit szólna hozzá, ha levágnák az egyik fülét és mindezek mellett még egy hülye kötéssel is elszorítanák az egészet! – lázadozott a férfi.
– Tehát, mi a baj? – kérdezte tárgyilagosan Perselus.
– Fáj a sérülése helye, és szerinte túl szoros a kötés, le akarja venni, de a Madam azt mondta, ma még maradjon rajta – válaszolta meg a nő.
– Aha, már értem. Nos, Lucius, bár én nem vagyok gyógyító, de úgy tudom, hogy ha nem megfelelően látják el, akkor a későbbiekben nem lesz lehetőség az elvesztett terület pótlására. – Lucius felkapta a fejét.
– Még lehet fülem? – jött a gyerekes kérdés.
– Úgy vélem, hogy egy jó kis műfül, néhány extra varázslattal ellátva, sokkal jobb lesz, mint az igazi… - Lucius úgy tűnt megnyugszik.
– Na és az ujja? – kérdezett rá most Narcissa.
– Azzal sajnos nem lehet majd mit kezdeni. Ott túl sok ideg, ín és izom van, amit varázslattal nem lehet pótolni. A fülkagylóban szinte nincs is más a porcon és néhány éren kívül. Ha gyártanak egy megfelelő fület, varázslattal rögzítik és még pár bűbájjal ellátják, akkor szinte észrevehetetlen lesz, hogy nem az igazi füled van a helyén… - magyarázta a férfi.
– Hát legyen. Akkor nem szólok bele, hogy miket pakoltok a fejemre, csak jó legyen a végkifejlet… - Cissy elmosolyodott, és adott egy csókot a férjének. Közben Lily visszament a gyerekekhez, nehogy egyedül legyenek, Perselus pedig visszament tanítani.
Már délután négy körül járt az idő, mikor beállított az igazgató, de nem volt egyedül. Mordon, Piton, Sirius, Remus és Arthur Weasley is ott voltak vele.
– Hogy van Lucius? – kérdezett rá az idős mágus.
– Jobban, de még mindig eléggé gyenge – válaszolta Narcissa.
– Sajnálom, de sürgősen ki kell derítenünk, hogy mi történt vele, ugye megérti kedves…
– Igen, de kérem, ne zaklassák föl nagyon, ha lehet. Kissé labilis az idegállapota… - motyogta a nő.
– Nyugodjon meg, Mrs Malfoy, csak pár kérdést teszünk föl neki, fölöslegesen nem fogjuk zargatni – nyugtatgatta Arthur. Végül mind bevonultak a férfi ágya mellé. Sirius felszisszent, látva a szőke férfi bekötözött fejét.
– Ajaj, látom nem lehetett kellemes… - Lucius elfintorodott.
– Nem is volt az.
– Mr Malfoy, csak pár dologról szeretnénk megkérdezi, ha nincs ellenére, pár perc és végzünk is – a férfi bólintott.
– Mi történt, miután megérkeztél? – szólalt meg Perselus, aki eddig csak csendesen figyelte az eseményeket.
– Én… odamentem a kastélyba, már sokan voltak. A Nagyúr… - Sirius félbeszakította.
– Nevezd a nevén! – szólt be a szőkének.
– Szívesen tenném, de nekem ez még nem megy, ezt megérthetnétek! Pár napja még az ő híve voltam, erre most…
– Mindegy, haladjunk – morogta Piton.
– Megérkeztem, és ő kérdőre vont, hogy miért voltam távol. Az hazudtam, hogy a fiam beteg lett, és én ápoltam őt, mivel Narcissa is legyengült. Aztán ő azzal jött, hogy mire valók a házimanók, én pedig elmondtam, hogy egy koszos manó nem nyúlhat a fiamhoz. Persze, ez nem győzte meg, tudni akarta, hogy mi baja volt, én… - lehajtotta a fejét. – Azt mondtam neki, hogy sárkányhimlőt kapott, és hogy ez milyen szégyen aranyvérű családokban…
– Nem hitte el? – kérdezett rá Remus.
– Nem, mert Bella elárult. Állítólag láttak minket itt a kastélyban… - elhallgatott. Albus felsóhajtott.
– Bizonyára van egy vagy több kémük is az iskolában…
– Sajnos, úgy vélem, hogy igaza van, Albus, viszont még én sem tudom, hogy kik lehetnek ők – taglalta Perselus.
– Na, és mi történt ezután, fiam? – Lucius nagyot nyelt.
– Bellatrix cruciatusszal kínzott, de én meg sem nyikkantam. Rám küldött olyan ötöt, hatot, aztán vinnyogni kezdett, hogy ez így nem vicces, aztán a Nagyúr… én, azt hiszem, hogy ők…
– Mit ők? – szakította félbe Sirius.
– Azt hiszem, hogy a Nagyúr Bellát jelölte ki maga mellé, és nem csak mint a jobb kezét. Már mikor megérkeztem, akkor is furcsálltam, hogy Bella ott ült a Nagyúr mellett a trónszék karfáján, és Ő átkarolta a derekát. Ezt később is láttam, mikor fölém magasodtak, aztán mind a ketten elmentek valahova… - Perselus felszisszent.
– Bella nem vesztegeti az idejét, máris bevetette magát. Ő lett Voldemort állandó ágyasa. Hogy miért ágyasnak nevezem? Mert neki nincsenek szeretői, barátnői vagy kedvesei, csak ágyasokat tart, akiket időnként elővesz. Úgy vélem, hogy Bella lett most a főkolompos. Bizonyára ők végeztek Rodolphusszal is, hogy ne legyen útban… - Narcissa elszörnyedt.
– Te szent ég, a testvérem megőrült! – Lucius felmordult.
– Az a perszóna mindig is őrült volt! Látnod kellett volna, milyen élvezettel kínzott meg engem, és vágta le az ujjam, azután a szemem akarta kivájni, csak én elkaptam a fejem, így a fülem bánta! – látszott a férfin, hogy majd szétveti az indulat, keze ökölbe szorult és remegett.
– Sajnálom, hogy ilyenen kellett végigmennie, de… - Perselus felhorkantott az igazgató megnyilvánulásán.
– Ha most azt mondja, a cél szentesíti az eszközt, esküszöm, hogy itt hagyom a megbeszélést! Ne legyen olyan, mint az idősebb kivitele. Őt csak az ügy érdekelte, és mindenkit feláldozott volna járulékos veszteségként, ha kell… - Albus arca gondterhelt lett.
– Ebben az esetben, úgy vélem, hogy minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az eddigi áldozatok ne legyenek hiábavalók. Le kell győznünk Voldemortot, és meg is tesszük! – ezen Perselus elvigyorodott.
– Már keresem azt az izét, de még nem találtam meg a bejáratát… - morogta Sirius.
– Semmi gond, fiam, így is lépéselőnyben vagyunk vele szemben. Viszont lesz ennek valami beláthatatlan következménye? – Perselus egy pillanatig csak lesett.
– Minek? Ja, hogy Bella és ő? Hát a jövőben is hasonló volt a felállás, csak jóval gusztustalanabb, tekintve, hogy Voldemort arca már nem is emberi, hanem kígyószerű volt… szerencsémre más testrészeiről nem tudok nyilatkozni. Ami számunkra a legszörnyűbb lehetne, az egy gyerek lenne – mindenki fölkapta a fejét.
– Mármint az Ő gyerekük? Úgy érted, hogy kettejüké?! – kezdett pánikolni Sirius.
– Nyughass már, blöki! Igen, pontosan úgy gondoltam! Voldemort bármikor felcsinálhatja Bellát, és akkor mi hatalmas szarban leszünk. – Remus elhúzta a száját.
– De az csak egy gyerek lenne…
– Egy gyerek, rohadt nagy erővel, őrült gyilkolás mániás szülőkkel! Ha az a gyerek megfogan, és életben marad, Voldemort megvárja míg felnő, és ha kell, őt fogja használni póttestnek – Narcissa felsikoltott.
– De hát a gyereke! – Perselus megrázta a fejét.
– Őt ez hidegen hagyja. Ha úgy sikerül, hogy összehozzák a gyereket, és ő nem lát benne „fantáziát”, egyszerűen parancsba adja, hogy Bella hajtsa el, és ha nem engedelmeskedik, akkor addig kínozza, míg össze nem jön a dolog. Őt nem érdekli, hogy a saját vére, neki nincsenek érzései. – Remus megköszörülte a torkát.
– Bár most egy olyan dologról vitázunk, ami még kilátásban sincs, honnan veszed, hogy az a gyerek veleszületetten gonosz lenne?
– Mire akarsz kilyukadni? – értetlenkedett Sirius.
– Tegyük föl, hogy a születéskor mindenki „ártatlan”, még Voldemort is az volt, mondjuk hogy 50%-ban a gének és 50%-ban az őt körülvevő világ teszi olyanná, ami. – Albus bólintott párat.
– Van valami abban, amit Remus mond. Tom, a gyermek Voldemort, úgy vélem nem lett volna ilyen, ha szeretet és egy rendes család veszi őt körül. Elképzelhető, hogy akkor is a rossz oldalon állna, de talán nem ennyire rosszon.
– Na, ácsi! Most miről beszélünk egyáltalán? Egy még meg sem fogant gyerekről és a sorsáról?! Már ne is haragudjatok, de a szavaitokból azt veszem ki, ha nem Voldemort nyírná ki a kölyköt, akkor nekünk kellene? – Sirius kérdése ott lógott a levegőben. Remus megrázta a fejét.
– Én egy gyerekgyilkosságban nem fogok részt venni, az biztos – szögezte le.
– Na, jó, napoljuk el a témát, Blacknek igaza van, eddig semmi hír az ifjabb Voldemortról, ha megesik a baleset, ráérünk akkor filozofálni a dologról. Bármennyire is gyűlölöm azt a férget, egy ágyba vizelőt én sem akarok megölni… - hadarta Perselus.
– Igaz… nos, akkor köszönjük a segítséget, Lucius, és további sikeres lábadozást. A lakosztályukat már tegnap előkészíttettem, ha gondolják, nyugodtan menjenek át.
– Köszönjük, igazgató úr… - motyogta a nő. Azzal elhagyták a helyiséget, és végre hagyták pihenni a sebesült férfit.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Szia!Nagyon teszett ez a rész is!Sznte minden nap itt vagyok az oldalon és lesem,hogy mikor teszel fel egy következő fejezetet. És már várom,hogy mikor lesz valami Lily és Piton között!
Nya hát ma ment egy újabb remélem most is fölnéztél :D