A felismerés
Perselus, amint megérezte a lány pillanatnyi higgadtságát úgy döntött ki is használja az alkalmat, hogy információkat szerezzen.
- Hermione? Esetleg emlékszel rá, hogy milyen átok talált el? Valamire… bármire, ami segíthet, hogy meggyógyítsunk. – Feszülten várt, hogy a nő megszólaljon, de az csak némaságba burkolózva hevert a férfi karjaiban. Szemei nyitva voltak, de ugyanaz az üresség sütött belőlük, mint amit a csatatéren is tapasztalt. Keserűen sóhajtott egyet, majd, ahogy elérték a nő szobájának ajtaját, egyik lábával berúgta azt.
Draco együttérzőn nézett a párosra, majd Piton tekintetével találkozott sajátja. Szavak nélkül is tudta, hogy neki most nem ott van a helye, így elindult saját lakrészébe, hogy tovább ápolhassa édesanyját.
Hermione szobája semmivel sem volt különb, mint a ház többi helyiség. Talán csak annyiban tért el azoktól, hogy ez a szoba tele volt gyermekholmikkal, amik valószínűleg fia játékai lehettek. Ekkor jutott eszébe, hogy fiára a hazaérkezésük óta rá se nézett.
Mélységes bűntudat jelent meg a szívében, de mindezek ellenére sem tudta magára hagyni a karjaiban tartott nőt. Miután már vagy három perce álltak így, Hermione rekedtesen megszólalt.
- Nem hinném, hogy ilyen könnyű lennék, vagy feltett szándékod, hogy te is lenyomorodsz? – Hangján tisztán érezhető volt a keserűség. Szavaiból pedig sütött a szarkazmus, talán még jobban is, mint régen a férfiéből. Piton odasétált az ágyhoz, majd óvatosan letette. Az előbbi neki szánt bántó szavakat pedig elengedte a füle mellett.
- Pihenned kell! Holnap pedig elkezdjük kitalálni, hogyan hozhatnánk rendbe… - A nő arca rezzenéstelen volt. Perselus hiába próbált meg belőle kicsikarni valami reakciót, semmire sem ment vele. Így csak annyit tudott tenni, hogy betakarta a nőt, majd egy kedvességnek szánt csókot nyomott a nő arcára, de a várttal ellentétben Hermione elrántotta fejét. Nem akarta a férfi közelségét, sőt… senkijét. Végül nem bírta tovább és megszólalt.
- Perselus… vigyázz Antoniusra… és ne engedd a közelembe… - A férfi közbe akart vágni, de Hermione ellentmondást nem tűrő hangon folytatta. – Értsd meg… kérlek… nem akarom, hogy a közelemben legyen. Nem hiányzik neki, hogy az egészséges anyja helyett most egy roncsot lásson… és ha itt tartunk… senkit sem szeretnék a közelembe tudni! Hagyjatok, békén kérlek… nincs szükségem a szánalmatokra… Én jól leszek, csak egy kis idő kell… - suttogta, majd ahogy befejezte Perselus vette át a szót.
- Te ostoba nőszemély, az egyetlen, aki itt sajnál az egyedül te magad vagy! Az önsajnálatoddal pedig csak annyit érsz el, hogy végleg magadra maradsz! Ezt akarod? – kérdezte, miközben alig tudta palástolni, kitörni készülő érzelmeit.
- Te nem értesz semmit… ha már összeszedtem magam, akkor képes leszek… képes leszek… szembenézni… de hülye kifejezés ez Istenem… - Arcát beletemette tenyerébe és azért rimánkodott, hogy csak addig bírja ki sírás nélkül, ameddig a férfi el nem megy.
- Hermione meg fogsz gyógyulni… - suttogta a férfi, majd halkan visszalépett a nő ágya mellé. Nem akarta megijeszteni Hermionét, így csak halkan beszélt. Leült mellé, amitől a nő kissé összerezzent. Bár nem látta Perselus arcát, jól tudta, hogy most őt figyeli. Végül erőt vett magán és megszólalt.
- Perselus… én nem fogok meggyógyulni… - Érezte, hogy a férfi félbe akarja szakítani, így esetlenül emelte föl kezét, hogy kitapogassa annak arcát. Piton rájött, mit is akar a nő, így megfogta a kis kezet és arcához emelte. – Én nem fogok újra látni…
- Ne mondj ilyeneket… hiszen Anglia legjobb bájitalmestere áll a szolgálatodra, valahogy megoldjuk, minden rendbe jön… - Ám ekkor a nő magához húzta a férfi arcát. Tétován és kissé ügyetlenül csókot lehelt annak ajkaira, ami Pitont különös melegséggel öntötte el. Már éppen belemerült volna a csókba, mikor az hirtelen megszakadt.
- Perselus… engem a Jugiter Creperum talált el… - Hosszú és kegyetlen csönd következett. A férfi gondolatai egymást kergették és nem akart hinni annak, amit hallott. „ Ez lehetetlen! Nem! NEM!” Agya már üvöltött és lassan tudata fölött átvette az uralmat a kétségbeesés.
- Az nem lehet… ezt az átkot már vagy száz éve betiltották! Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy tévedsz? – Valahol legbelül még reménykedett benne, hogy a nő téved, vagy csak kegyetlen tréfát űz vele, ám a hosszú hallgatás és a nő szeméből egyre sűrűbben potyogó könnyek meggyőzték róla, hogy amit hallott az nagy valószínűséggel igaz.
Olyan összetörtnek és elhagyatottnak érzete most magát, mint csak párszor eddigi életében. Tehetetlen volt, és ettől a tudattól majd megőrült. Üvölteni szeretett volna, de most nem lehetett. Majd kitombolja magát később, mikor már a nő elaludt, de egyelőre itt kell mellette maradnia és tartani benne a lelket. Egész végig nem szóltak többet.
Perselus hagyta, hogy Hermione belé kapaszkodva aludjon el, majd mikor a nő belemerült az álomvilág sötétségébe, ő is elindult egy másik út felé. Óvatosan lefejtette karjáról az kicsiny ujjakat, majd óvatosan kioldalazott a szobából. Épphogy az ajtót sikerült becsuknia, mikor mindkét irányból lábdobogásra lett figyelmes. Míg a kettővel arrébb lévő szoba felől Draco, addig a földszintről Harry érkezett.
Mind a két férfi idegesnek látszott, ám Piton egy kézmozdulattal elhárította a kérdések áradatát, mely kikívánkozott belőlük. Még hátrafordult és szórt egy védő és figyelő bűbájt az ajtóra, majd lefelé kezdte terelgetni a többieket.
.oOo.
Odalent már alig voltak páran, épp csak azok, akik még ellátásra vagy felügyeletre szorultak, ám közülük is már mindenki aludt. Piton a konyhába irányította Harryt és Dracót, ahol már a többiek is jelen voltak.
- Mi a helyzet Hermionéval? Jobban van már? Ugye meg tudjátok gyógyítani? – hallotta a szinte könyörgő hangot Harrytől, ám csak nagy levegővételek után tudott hozzá kezdeni.
- Mint azt tudjátok, Hermionét egy átok találta el, méghozzá a fején. Az elején azt hittük Dracóval, hogy ez csak véletlen volt, ám… tévedtünk… - Draco ijedten kapta föl fejét, majd reménykedve nézett a vele szemben álló Pitonra, hátha rosszul hallott.
- Ez úgy érted, hogy… - de elakadtak szavai. Ekkor viszont Harry kezdett rá.
- De mégis, nem mindegy, hogy hol érte az átok?! – hangja már szinte pánikszerűen csengett.
- Nem Potter, ugyanis ha egy átlagos rosszul sikerült átok találja el véletlenül a fején, azon még viszonylag könnyen lehet segíteni ám… - Muszáj volt megállnia a mondta közepén, majd leült egy közeli székre, eközben a konyhában lévő lakók egyre idegesebben kezdtek el mocorogni. - … ám amennyiben ez egy kimondottan vakító átok, az csak a fejet érve fejti ki a hatását… - döbbent csönd telepedet a társaságra, de ezt végül Ginny szipogó hangja törte meg.
- Akkor most honnan tudjuk, hogy melyik volt? Lehet, hogy az első és akkor semmi gond nem lesz! Ti majd rendbe hozzátok! – lelkendezett a vörös hajú nő, de amint meglátta Piton magába roskadt ábrázatát, már tudta, hogy ez mégsem lesz annyira könnyű.
- Szóval? Mondott valamit, hogy mi találta el? – faggatta tovább Draco, de valahol legbelül már sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. Piton bólintott, majd minden erejét összeszedve fölemelte tekinteté, hogy a többiek szemébe nézhessen.
- Hermione szerint… azt mondta, hogy a Jugiter Creperum találta el… - Az átok neve hallatán Remus és Draco egyöntetűen felhördültek, míg Ginny, Tonks és Harry értetlenül néztek rájuk. Végül a magyarázatot Draco adta meg.
- A Jugiter Creperum egy vakító átok. Már több mint száz éve betiltották! Lefordítva a neve annyit tesz „örök sötétség” hűen a nevéhez… nem létezik rá gyógymód… legalábbis lejegyzett nem… - Szomorúan kezdte el pásztázni a kandallóban lobogó tüzet. Hosszú percekig némán ültek és csak Ginny monoton zokogását hallgatták. Harry végül nem bírt uralkodni magán és egyszerűen kiborult.
- Ez az egész rohadt háború, a veszteségek, meg minden az én hibám! Ha akkor ott megdöglöttem volna, akkor nem lenne most ez! Ma is annyi embert vesztettünk el és rengetegen megsérültek! Hermione… Hermione is miattam vakult meg! Elegem van ebből az egész tetves háborúból! – ordította magából kikelve, aztán mindenki legnagyobb meglepődésére Perselus felállt és bemosott egyet teljes erejéből a fiatal férfinak. Az ütés erejétől és a döbbenettől elterült a földön.
- Most mondom el először és utoljára, Potter! Ha te akkor megdöglesz, ahogy olyan kulturáltan fejezted ki magad az imént, akkor mostanra már nem létezne olyan, hogy varázsvilág! Szerinted mi lenne most Remusszal? Nymphadorával? Az egész Weasley családdal? Megmondom én! Mind a föld alatt rohadnának! Ezt akartad hallani! Rengetegen… talán több millióan köszönhetik neked az életüket! Szerinted mi lenne Hermionéval, mint mugli születésű boszorkánnyal? Már ő is régen halott lenne! Draco és én pedig nagy valószínűséggel még most is annak a féregnek a talpát nyalnánk a túlélésért! Ezért Potter, ne játszd itt nekem a mártírt, nem vagy már kisgyerek, az Istenért! – Harry egyik döbbenetből a másikba esett, ahogy sikerült fölkeverednie a padlóról szinte minden új értelmet kapott. Ezek az emberek, akik körülveszik, tőle függnek. Ha ő elbukik, utána mindennek vége lesz… Gondolatmenetéből Piton hangja zökkentette ki.
- Hermione megkért, hogy senki ne menjen be hozzá… Antonius most hol van? – tette fel a kérdés a jelenlévőknek, amire Draco válaszolt.
- Fönt van a kicsikkel, illetve anyámmal. Azt hiszem gyógyítósat játszanak vele –vonta meg vállát, és kicsit elmosolyodott. – Most bepótolhatja azt, amit velem elmulasztott. Fogjátok föl ezt rehabilitációnak, bár én inkább a kicsinyes bosszút találnám megfelelőnek.
- Fölmegyek érte, aztán leviszem magamhoz. Hermionéhoz senki ne menjen be! Csak ha ő kér meg valakit. Antoniusszal is meg kell értetnem, hogy most nem szabad az anyja közelébe mennie…
- Ez hülyeség! – fakadt ki Ginny, majd könnyeit törölgetve folytatta az előbb elkezdetteket. – Ugyan miért ne akarná, hogy a fia vele legyen! Azt még megértem, hogy minket nem akar, de a saját fiát…
- Nem erről van szó, pusztán fél… fél, hogy Antonius csalódik benne, hogy egy óvatlan pillanatban kárt tesz a gyerekben, vagy… esetleg nem tud magán uralkodni, és a mindig erős és tökéletesre kialakított anyuka képe oda lesz! – Piton ezzel lezártnak tekintette az ügyet, majd fölvonult az emeletre, hogy megkeresse fiát. Ahogy elhaladt Hermione ajtaja előtt, egy pillanatra megállt hallgatózni, de mivel semmi neszt nem hallott tovább folytatta útját.
.oOo.
Mikor elérte Draco szobájának ajtaját, erőt vett magán, és benyitott. Amit odabent látott mosolygásra késztette. Egy szinte tetőtől talpig kötszerbe csomagolt nőt, és három „gyógyítót” fedezett föl.
- Hát ti mit műveltek? – kérdezte a gyerekektől.
- Mi most gyógyítunk! – válaszolta Teddy, majd újabb réteg kötszert tekert a szőke nő kezére.
- Szerinte mára kigyógyítottátok magatokat, szedjétek le Cissy néniről a kötszert, és utána sipirc a szobátokba! – utasította a három kis gézengúzt. Azok nagy nehezen kibogozták a nőt, majd apróbb tanácsokkal látták el éjszakára. Narcissa türelmesen végighallgatta a tanácsokat, majd Teddy elhagyta a szobát. Antonius is menni készült, de apja megállította.
- Te ma este nálam alszol! – tájékoztatta a kisfiút, aki erre örvendezve szaladgált körbe-körbe. Heléna zavarában egyik lábáról a másikra állt, míg a férfi megkérdezte tőle, mi baja. A kislány csak annyi kérdezett, hogy ő most hol fog aludni, mire az ajtó kinyílt és Draco lépett be rajta.
- Csillagom! Hát hol aludnál? Itt a szobában, velem! – A kislány picit furcsán nézett apjára, de beleegyezően bólintott.
- De akkor a néni is itt alszik? – mutatott a félig ülő helyzetben lévő nőre. Dracónak ekkor jutott eszébe, hogy még nem is mesélte el lányának, hogy ki is a jelen lévő nő. Perselus és gyermeke lassan kisétáltak, majd elindultak lefelé. A fiúcska anyja ajtaja előtt még elsuttogott egy „jó éjszakát-ot”, majd leszaladt apja szobájába, ahol egyenesen az ágyra vetette magát. Perselus nehéz szívvel követte fiát, hiszen neki még valahogy el is kellett magyarázni a helyzetet Antoniusnak.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége