9. fejezet
Hermione kiakad

Az előző napi események a másnapra is rányomták a bélyegüket. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy Alex, Harry és Ron egész nap menekültek Hermione gyilkos pillantásai elől, a lány pedig kínosan ügyelt arra, hogy ne kelljen egy helyiségben maradnia bájitaltan tanárával. A helyzet csak akkor vált igazán komikussá, mikor Sipor az ebédhez hívta a társaságot. Az asztal körüli hangulat hideg és merev volt, szinte tapintható volt a feszültség a konyhában. Ekkor Sipor hirtelen mindenki nagy megrökönyödésére eltűnt, majd egy minisztériumi levéllel a kezében jelent meg újra.

A pecsétes pergament a professzor kezébe adta, és sürgős munkára hivatkozva eltűnt a lépcsőfeljáróban. Az említett reszkető kézzel kezdte el bontogatni a papírt, mely most élet és halál ura volt. Mikor elolvasta arca fájdalmas grimaszba torzult, de meg sem szólalt, csak eltette a papírt és felállt az asztaltól. A négy fiatal aggódva nézte a férfit mind a legrosszabbtól tartottak. Igen, még Harry is izgult az eredmény miatt, mert idővel kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy Piton nem is olyan szörnyeteg, mint gondolták. Bár ettől jobban még nem fogja szeretni, de megpróbál békében lenni vele, már csak Alex miatt is.

- Apa, mit írtak? - törte meg a csöndet Alex. Perselus válasza mindössze egy vállrándítás volt.

- Még nincs döntés, a tárgyalás július 27-én lesz, délután háromkor. Az ügy kínosságát és veszélyességét tekintve elég, ha akkor jelenek meg és nem is verik nagy nyilvánosságra, csak az ítélet megszületése után.

- Nem ideges, uram? - kérdezte Ron kissé hevesebben a kelleténél.

- Ugyan miért lennék, hiszen már tudom az eredményt - legyintett egyet nemtörődöm módon, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Mit gondol Piton professzor, mi lesz a döntés? - feszítette tovább a témát Harry. A férfi már a lépcső tetején járt és onnan szólt vissza, hátra sem nézve.

- Ugyan mi lenne Potter? Jobbik esetben életfogytig tartó azkabani fogság. A rosszabbik, ami szerintem valószínűbb, hogy megkapom a dementorcsókot. - A helyiségben megfagyott a levegő és mindenki szörnyülködve vette tudomásul, hogy a férfi azt tartaná helyesnek, ha véget vetnének az életének. Alex meredten ült egész nap, meg sem szólalt. Nézte a nappaliban lobogó tüzet és az eddigi életén gondolkozott. Mikor megtalálja az apját el is kell veszítenie. Ez annyira igazságtalan - gondolta, hiszen a húga még csak nem is tudja az igazat. Pedig most megpróbálhatnának új életet kezdeni, igazi családként. A fiatal fiúnak fel sem tűnt, hogy három barátja árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Mikor feladták és felvonultak a lány szobájába megkezdték haditanácsukat.

- Ez tisztára gáz, nem vall Pitonra, hogy csak így feladja!

- De Ron, ez éppen rá vall, de nem gyávaságból, hanem ezzel is csak meg akar védeni valakit. Pontosabban a gyerekeit.

- Ez hülyeség Mione, mégis miből veszi, hogy a gyerekei boldogabbak lennének nélküle?! - háborgott Harry. – Melyik gyerek lenne boldog attól, ha kipurcan az apja, leszámítva Voldemortot. - erre keserűen elmosolyodtak.

- Azt hiszem, Pitonra ráférne egy kis gatyába rázás… - néztek a fiúk a lányra. – olyan Hermione stílusú.

- Hé-hé srácok, ezt ti sem gondolhatjátok komolyan! Mégis mit szeretnétek? Hagyjam, hogy a vállamon sírjon, vagy mi?

- Nem, az azért túlzás lenne. Pitonhoz különleges taktika kell, ami nagyon hasonlít az övére, de nálad kissé Mc Galagonyosan fest. - vigyorogtak a szerencsétlen lányra.

- Cseszd meg Potter a jó ötleteidet!

- Nyugi Mione, Harry csak azt akarja mondani, hogy először alázd meg, majd kapard össze, és végül adj neki támaszt. - A lány meglepetten nézett Ronra. „Itt a világ vége, Ronald Weasley valami értelmeset mondott!”

- Mégis, hogy csináljam?

- Nem tudom, te vagy a legokosabb boszorkány Angliában, ha te nem tudod, nekem esélyem se lehet - vallotta be Harry őszintén. A lány lemondóan felállt, majd kitessékelte a fiúkat, hogy használható ötleteket tudjon gyártani.

- Addig ti kaparjátok össze Alex maradványait. Elég rosszul fest, ha engem kérdeztek. - azzal becsukta az ajtót.

A fiúk megpróbálták Alex figyelmét lekötni egy kis világmegmentős tervezgetéssel, ami egészen jól sikerült. A fiú egy óra múlva szinte csak a tervekre és a horcruxok elpusztítására tudott gondolni. Hermione azonban hiába törte a fejét, nem jutott az eszébe semmi használható ötlet. Úgy döntött jót fog tenni neki egy csésze tea, így elindult a konyha felé. Furcsa véletlen, vagy a sors keze, de a lány éppen akkor lépett ki a szobából, mikor a professzor felért a lépcső tetejére.

- Oh, professzor, végre kidugta az orrát a szobából?

- Igen Ms Granger, de szándékomban áll fél percen belül ismét eltűnni a nyilvánosság elől, és most ha megbocsát… - Hermione kelletlenül félreállt az útból, de nem bírta ki egy csípős megjegyzés nélkül. Piton éppen be akarta csukni az ajtót, mikor meghallotta a lány hangját. Az nem nézett rá, de mégis tudta, hogy szemei lángolnak a haragtól.

- Nem gondolja hogy ez szánalmas? Próbálja magát a rettenthetetlen és kőszívű Perselus Pitonnak feltűntetni. Próbálja tartani a látszatot, hogy a pinceszörny még mindig veszélyes másokra, de ez már egyáltalán nincs így. Sőt, soha nem is volt! Az egyetlen, akit valaha is távol akart tartani, az nem más, mint saját maga, mert félt attól, hogy még valakit el kell veszítenie az életben. Ezért nem engedett közel magához soha senkit. Most pedig mindennek vége, igaz?

- Retteg a jövőtől Piton, mert kiderült, hogy van ezen a nyomorult földön egy-két ember, akinek többet is jelenthet, mint pusztán utálatuk vagy rettegésük tárgyát. Majd beleőrül a gondolatba, hogy van, akinek ön fontos lehet, és ez viszont is igaz. Fél, hogy a gyerekeinek fájdalmat okozhat a későbbiekben, ha szembekerülnek apjuk tetteivel, így inkább elejét veszi a dolgoknak és a halál mellett dönt. Nem igaz? - fordult szembe a férfival, akinek mélységes megdöbbenés ült ki az arcára. Hermione szeme szikrákat szórt az elfojtott dühtől, és alig tudta magát visszatartani, hogy ne átkozza meg a férfit.

- Hát mondja meg nekem Piton, mire jó ez? - a férfi hátrálni kezdett és hitetlenkedve bámult a lányra, de nem tudta levenni róla a tekintetét. Nem tudta hogyan, de Hermione pontosan tudta, mi játszódik le benne. – Még arra sem képes, hogy válaszoljon egy ilyen egyszerű kérdésre tanár úr? - gúnyolódott a lány.

– Akkor majd én megteszem. Fél, hogy nem felel meg a gyermekeinek, hogy kiderül minden mocskos kis részlet a múltjáról, és ezért meggyűlölik magát. Továbbá retteg a gondolattól, hogy meghal a háborúban, és a gyerekei itt maradnak magányosan maga nélkül, de azért minél előbb, annál jobb! - a lány hangja hűvös és nyugodt volt. Perselus ijesztőnek találta a lányt ebben a percben. Szó szerint rettegett, hogy minden gondolatát és érzését felfedték előtte. Olyan volt, mintha fegyvertelenül állna a csatatéren, és egy tucat pálcából indulna felé egyszerre a zöld fénycsóva. „Minden elveszett” - gondolta.

- Mert ha a gyerekei meg sem ismerik, nem fog nekik fájni a maga hiánya. Nem tudhatják meg, hogy milyen nagyszerű apa is lehetne magából, hacsak egy kicsit is közel engedné magához Alexet, és odafigyelne rá! Rögtön megtudná, hogy a fiának maga mostanra éppen olyan fontos, mint egykor az édesanyja vagy a nagyszülei voltak. De nem. Maga még ahhoz is gyáva, hogy kinyissa a szemét és beismerje. Tudja mit? Sajnálom magát Piton, tiszta szívből sajnálom. Mert olyan szinten retteg a boldogságtól, hogy az már szinte tapintható. - A lány elfordította tekintetét és elindult lefelé.

- Köszönöm, hogy meghallgatott professzor és őszintén remélem, hogy valamikor az életben még boldog lesz. - Piton megsemmisülten ácsorgott az ajtóban és nem akarta elhinni, hogy Granger csak így kioktatta. De ami a legrosszabb, mindenben igaza volt. Félt a családja elvesztésétől, de még jobban attól, hogy szenvedni fognak miatta. Hiszen ő is tudja, hogy fia hogyan állt hozzá ez alatt a kevés idő alatt. Mintha mindig is együtt lettek volna, ezért félt és féltette őt a veszteségtől. Ezt csak most ismerte be magának és ehhez ez a szemtelen kis nőszemély kellett.

Hihetetlen, Perselus tudta, Granger már nem az a kislány, aki annyira igyekezett a bájitaltan órákon, már rég nem az az ártatlan gyerek. Hermione Granger immáron felnőtt nő, akinek valami oknál fogva sikerült kiismernie őt. De hogyan és miért? Ez volt a nagy kérdés. Egy kis gondolat kezdett el motoszkálni a fejében „boldog élet” eddig ez elérhetetlen volt a számára, de most „talán”. Ezzel a gondolattal feküdt le Piton az ágyára és mély álomba merült.

Hermione zaklatottan, ám mégis megelégedve szedte lefelé a lépcsőfokokat. Odalent a három fiú már kíváncsian várta, hiszen az iménti egyoldalú eszmecserét tökéletesen hallották. Mikor a lány elérte őket komoly arccal megszólalt.

- Most rám férne egy kis Lángnyelv whisky. - A fiúk mélységes tisztelettel néztek a lányra. Hiszen aki így lerendezi Pitont, annak csak tisztelet jár. Követték a nappaliba, ahol mindenki megfogott egy poharat és köszöntőt mondott. Elsőnek Alex, majd Harry és Ron, a sort pedig Hermione zárta.

- Koccintsunk a mi őrangyalunkra, nővérünkre, támaszunkra, igyunk a mi drága Hermionénkra! - a lány kissé belepirult.

- Igyunk a sikeres vadászidényre! Reméljük bőséges lesz a kinyírt horcruxok száma.

- Igyunk a háború végére, és hogy mindenki megússza épp bőrrel! - már csak a lány maradt de az övé egybefoglalta az előző hármat.

- Igyunk a boldog életre! – koccintottak, majd tovább beszélgettek. Igen, boldog élet a családdal, barátokkal, biztonságban és nyugalomban, háború, halálfalók és Voldemort nélkül. Igazán szép jövő, gondolta Harry és ahogy szétnézett barátain, tudta, sikerülni fog.

A másnap reggel nem várt pozitív változásokat hozott. Hermione előző napi sokkterápiája egy lavinát indított el, persze jó értelemben, melynek lényege: na, nem egy kedves Piton, csak egy viszonylag elfogadható, ám tőle ez is nagy előrelépést jelentett. A fiatalok a tegnap esti kis ivóparti következtében szép kis fejfájással ébredtek. A fiúknak ez nem jelentett különösebb gondot. Ők már hozzá voltak szokva az efféle mellékhatásokhoz, na nem mintha túl sűrűn szoktak volna ünnepelni. Ellenben Hermione nem tudott mit kezdeni az irdatlan hányingerrel és az agyszaggató dübörgéssel.

Mikor felébredt, első útja azonnal a fürdő felé vezetett és onnan csak közel 45 percnyi kényszerzuhany után volt hajlandó kilépni. Szégyellte is magát, amiért ilyen mélyre süllyedt előző este. Pontosabban le a fiúk szintjére. Ám megpróbáltatásai csak akkor kezdődtek igazán, mikor belépett a konyhába, ahol az egész ház szíveskedett megjelenni.

- Szia Mione, hogy érzed magad? - kérdezte Ron.

- Őszintén szólva elég ramatyul nézel ki.

- Kösz Harry, ezt én is tudtam. De jelen pillanatban nem ramatyul, hanem szarul érzem magam, de köszi az érdeklődést – morogta, majd fejét kezeire hajtva próbálta elüldözni egyre visszatérő hányingerét.

- Nocsak, Ms Granger! Ahhoz képest, hogy tegnap maga papolt nekem a felelősségről és hasonlókról látom, szépen elintézte magát - jegyezte meg csúfondárosan a professzor.

- Ha-ha-ha látom humoránál van Piton, de kérem kíméljen meg. Ehhez most egyáltalán nincs idegzetem. Szét akar robbanni a fejem, és ráadásul… - hirtelen felpattant majd eltűnt a földszinti fürdőben. Döbbent csendben várták a lány visszajöttét, de az csak nem érkezett meg.

- Ugye nem szokott inni?

- Nem, és ha jól tudom most ivott másodszor életében. Először akkor, mikor magát látta el pár napja, de akkor is csak egy kortyot - ecsetelte Harry.

- És mégis mennyit ittatok?

- Nem t’om talán egy üveg whiskyt négyen. - felelt Ron. Ekkor egy krákogó hang szólalt meg.

- Gazdám elnézést, hogy Sipor közbeszól, de Sipor reggel négy üres üveget szedett össze a nappaliból. - Na erre Perselus prüszkölve köpte ki a kávéját és a srácok is ledöbbentek.

- Hogy mennyit? Akkor már nem is csodálkozom, hogy szerencsétlen ilyen rosszul van. Örüljetek neki, hogy nem kapott alkoholmérgezést! - rótta meg a fiúkat, akik kisiskoláshoz méltón lehajtott fejjel hallgatták a kioktatást. Mikor Hermione fél óra múlva sem tért vissza, úgy döntöttek utána járnak a dolognak. Sorra vették a lehetséges fürdőket, de a lányt egyikben sem találták. Végül csak a lány magánlakrésze maradt. Mikor beléptek a fürdőbe, a vér is meghűlt az ereikben. A lány a padlón feküdt magatehetetlenül, feje pedig vérzett. Perselus egy gyors mozdulattal Hermione mellett termett.

- Valószínűleg beverte a fejét mikor megszédült, azután ájulhatott el - állapította meg.

- Hozzátok föl a bájitalos rekeszt, Alex, te pedig segíts betenni az ágyába. - Harry és Ron eszeveszetten rohantak lefelé, míg Hermione az ágyába került.

- Alex, menj be a szobámba, van ott egy könyv az éjjeliszekrényen, hozd ide. - A fiú átsietett a szemközti helységbe. Piton óvatosan vizsgálgatni kezdte a sebet, és közben akaratlanul is megsimogatta a lány arcát. Ő mintha csak erre várt volna, arcát belesimította a férfi tenyerébe.

Piton ledermedt egy pillanatra, azt hitte a lány magához tér, de semmi. Közben megérkezett a könyv és a bájitalok. A férfi azonnal elkapta a kezét, mikor meghallotta a közeledő lépteket. Kitisztította a sebet, majd egy bűbájjal begyógyította. A fiúk ideges járkálása zavarta a férfit a munkában, így egy csúnya nézéssel és egy „kifelé, pihenésre van szüksége” utasítással kiterelte a társaságot.

Piton körbenézett a szobában és meglepetésére olyan könyveket talált, amit ki sem nézett volna a lányból. Emelt szintű akadémiai könyvek bájitaltanból, átváltoztatástanból, SVK-ból. Megunva a nézelődést elővarázsolt egy kényelmes fotelt, majd elkezdte olvasgatni az egyik bájitalos könyvet.

Annak szélére furcsamód apró, gondos betűkkel feljegyzések voltak készítve a lány kísérleti tapasztalatai, illetve az esetleges változtatások kapcsán. A tanár igen érdekesnek talált nem egy irományt és eldöntötte, ha Hermione felépül, elbeszélget vele egy-két receptről. Egyik pillanatról a másikra a lány mocorogni kezdett az ágyon.

- Nahát Ms Granger! Remélem jobban van! Beverte a fejét és elájult, itt találtuk meg a fürdőjében.

- Mi van velem? Szédülök, és olyan szomjas vagyok.

- Nyugodjon meg, a szédülés az enyhe agyrázkódás miatt, a szomjúság pedig a kisebb alkoholmérgezés miatt van, de ne izguljon, már adtam magának bájitalt. Most igyon egy keveset - emelte a lány szájához a vizespoharat, aki aprókat kortyolt belőle.

- Sajnálom ezt az egészet és a tegnapit is.

- Ne sajnálja, Ms Granger, én sem teszem. Bár igaz, ami igaz, négy fiatalra négy üveg whisky kicsit sok. - mosolyodott el gúnyosan.

- Ha-ha mondtam már, hogy furcsa humora van?

- Kisasszony, én eddig azt sem tudtam, hogy nekem egyáltalán van olyan - húzta fel a szemöldökét tettetett meglepettséggel. Ez Hermionéból olyan boldog és őszinte kacagást váltott ki, hogy még a férfi is elmosolyodott.

- Tudja professzor úr, többet kéne mosolyognia. Jól áll önnek.

- Ms Granger, maga jobban beverte a fejét, mint hittem.

- Nincs semmi baja a fejemnek, csak egy megfigyelést közöltem.

- Jobban teszi, ha most pihen, úgy látom komoly a baj. - A férfi a lány homlokára tette a kezét, hogy megnézze, van-e láza.

- Magas láza van, hozok egy kis lázcsillapítót, addig is pihenjen. – Már épp felállt és indulni akart, de Hermione megfogta a kezét. Piton érdeklődve nézte az apró kezet, majd meghallotta a gyenge kis hangot.

- Köszönöm. - A férfi csak biccentett egyet, majd elhagyta a szobát, hogy felhozza a lázcsillapítót. Ezalatt a fiúk lent ültek a nappaliban, és bűnbánó képpel néztek a megjelenő férfira. Egyszerre ugrottak föl, mikor megtudták, hogy Hermione felébredt. De gyorsan vissza is ültek, mikor meghallották a diagnózist.

- Most nem mehettek fel, pihennie kell. Enyhe agyrázkódása és egy kis alkoholmérgezése van. Ha mindez nem lenne elég, be is lázasodott, és komolyan kezdek érte aggódni, mert félrebeszél.

- Mégis miket mondott? - kérdezte fia.

- Arról hadovált valamit, hogy többet kéne mosolyognom, mert úgy jobban nézek ki. Meg effajta baromságokat. - A srácok összenéztek és egy hangos szisszenés után Harry megszólalt.

- Hát igen, mit mondanak: részeg ember és lázas beteg mindig igazat mond. - Piton ezt csak egy megvető pillantással jutalmazta, majd visszament a beteg mellé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.