.oOo.

Az élet tehát ismét a szokásos módon folytatódott, munka, tervezgetés, megbeszélés. Ám ezen alkalmakkor egyre többször és egyre több időt töltött a házban egy régi jó barát is. Ronald Weasley is megsérült aznap este. Bár az ő sebei nem voltak maradandóak, azért eltelt egy kis idő, mire újra lábra tudott állni. Úgy négy nap elteltével jelent meg a házban, és azóta szinte ki sem lehetett tenni onnan a szűrét. Mikor megtudta, hogy mi történt Hermionéval azonnal jönni akart, ám az otthoni ápolás és a híres Mrs Weasley féle szigor útjába állt. Az utóbbi egy hét szinte minden percét együtt töltötték, ami egyre jobban idegesített egy bizonyos fekete taláros bájitalmestert.

.oOo.

Piton kedve napról napra egyre rosszabb lett. Hangulatingadozásai olyan szintre emelkedtek, hogy már senki sem mert a közelébe menni, kivéve fiát. Antonius rendre fölkereste édesapját a pincében. Így történt ez egyik este is, mikor már végeztek a vacsorával, s a férfi most sem jelent meg.

Hermione, Ron, Harry és Ginny a nappaliban ültek és a régi szép időkről beszélgettek. Lily, Harryék kislánya most a nagymamájánál volt, aki egyszerűen imádta kényeztetni unokáit. Antonius megunva a felnőttek beszélgetését, úgy döntött valami kellemesebb elfoglaltság után néz, így keveredett le a pincébe.

Halkan nyitotta ki az ajtót, s nézett körül a helyiségben. Pitont most is elnyomta az álom. A takaró, amit magára bűvölt, a földön hevert. Antonius óvatosan odalopódzott, fölvette a takarót, majd apjára terítette. Kissé tovább tartott a művelet, mint gondolta volna, de a férfi valami csodával határos módon nem ébredt föl. Persze Perselus már akkor fölriadt, mikor az ajtó kinyílt, de kíváncsi volt, mit tesz fia ebben a helyzetben.

Maga is meglepődött a fiú viselkedésén. Betakargatott… milyen furcsa, nekem kéne ezt tennem vele, nem pedig fordítva. Ahogy ezen elmélkedett egy aprócska puszit kapott, majd Antonius elhagyta a pincét. Perselus szemei felpattantak és újra csak azon gondolkodott, amit a minap látott.

.oOo.

„A férfi idő előtt fejezte be az aznapi bájitalok elkészítését, s úgy gondolta, hogy a nap hátralevő részét „családjával” tölti. A gondolat furcsán ismerős és egyben idegen is volt a számára.

Eszével fölfogta ugyan, hogy van egy fia, de hogy Hermione és közte bármi legyen, az valahogy nem akart benne tudatosulni. Így indult el a nappali felé, s már majdnem odaért, mikor valami megtorpanásra kényszerítette.

Egy dallamos női hang kacagása és egy kisgyerek önfeledt visítása. Perselus nem tudta mire vélni a nappaliból kiszűrődő hangokat így óvatosan belesett a helyiségbe. A kandalló előtt álló kanapén Hermione ücsörgött és próbálta visszafogni egyre nagyobb jókedvét.

Ez boldogsággal töltötte el a férfit, hiszen ő nem vesztette el életkedvét, és ennek csak örülni tudott, ám amint tovább figyelte a szobát, hirtelen a kanapé mögül egy vörös üstök bukkant elő.

Perselus egy pillanatra hátrébb lépett, nehogy észrevegyék, de nem távozott. Amit ezután látott, azóta is kísérti. Ron önfeledten játszott az ő fiával, birkóztak egymással, ami a kisfiúnak nagyon tetszett. Szaggatott nevetés hallatott, miközben a fiatal férfi megcsiklandozta. Furcsa csalódottság töltötte el Pitont, amint végignézett a kis pároson.

Ennél jobban csak az fájt neki, mikor Hermione olyan önfeledten ölelgette meg Ront, ahogy őt sohasem tette azelőtt. Hát igen, Pitonban is fölébredt az a bizonyos zöld szemű szörnyeteg. Idegesen vonult vissza szobájába, s magára zárta az ajtót, hogy még véletlenül se láthassák meg ilyen állapotban.

.oOo.

A hosszú órák óta tartó vitában, melyet önmagával folytatott, már kezdett belefásulni. Újra és újra ugyanazokat a kérdéseket vette sorra.

- Mit érdekel engem, hogy mit csinál azzal a félkegyelmű Weasleyvel! – csattant föl magában, mire azonnal jött is a válasz.

- Hát nem kézenfekvő? Féltékeny vagy Perselus, és ezt te is tudod… - tájékoztatta a hang.

- Ugyan mire lennék féltékeny! Különben is… - Ám a hang ismét félbeszakította.

- Perselus, miért áltatod magad? Idegesít, ha a fiaddal más is jól kijön, és esetleg más is betöltheti a te szerepedet. – Piton erre fölhorkantott.

- Én akkor sem vagyok féltékeny! Antoniusnak kijár, hogy valaki foglalkozzon vele, még ha az egy Weasley is! – magyarázta tovább.

- Áhá, most már mártírkodunk is, Perselus, ez nem áll jól neked, és ezt te is tudod. Egyszerűen valld be, hogy idegesít maga a gondolat is, hogy a családodban más vegye át a helyedet! – oktatta ki a lelkiismerete.

- Ne beszélj itt hülyeségeket! Miket is hordok itt össze, magammal vitázom… ez már kész elmebaj… - azzal bevonult a fürdőbe, és vett egy hideg zuhanyt. Aznap nem is dugta ki az orrát rejtekhelyéről, inkább magába roskadva ült az egyik fotelban, egyre csak az ágyán lévő kispárnát fixírozva. Antonius kispárnája… - jutott az eszébe, melytől újra rossz kedve lett.

Fia azóta csak kétszer aludt vele, bár többször is szeretett volna, de neki nem volt rá sem ideje, sem energiája, így elküldte a gyereket. Most pedig csak saját magát hibáztathatja, ha fia jobban fog érdeklődni egy vadidegen iránt, ha az oda is figyel rá, mint ő. Ismét nagyot sóhajtott, majd bekászálódott az ágyába, de bármennyire is próbálta, nem jött álom a szemére. Az agya egy fiatal nő körül forgott. Mély lélegzetet vett, miközben oldalára fordult.

- Hermione megérdemli, hogy boldog legyen Antoniusszal együtt, és még, ha ez nekem… fáj is, bele kell törődnöm. A fiamnak sem egy komor, mindig rosszkedvű apára van szüksége, aki elhajtja, hanem egy olyanra, akihez odamehet játszani, aki foglalkozik vele… egy olyanra, mint Weasley. – Bár fájt a beismerés, magában tényleg ez volt a legjobb megoldás, átengedni a helyét, valaki másnak, hogy azok, akiket szeret, boldogok lehessenek.

Most jutott csak el tudatáig a szavak jelentése, „szeretet”, rádöbbent, hogy igenis szereti mind fiát, mind Hermionét és ez megrémítette.

Fontosabbak voltak neki, mint a saját élete és gondolkodás nélkül föláldozta volna önmagát, ha ezzel megmentheti valamelyiküket is. Jelen helyzetben csak annyit tehetett, hogy megpróbált ellenszert keríteni Hermione vakságára. Miután ezt magában elhatározta, lassan elnyomta az álom.”

.oOo.

Másnap reggel óta szinte nem is látta egyiküket sem. Mikor fölmerészkedett az emeletre, akkor is szinte menekült előlük. Hermione megpróbált beszélni vele, de ő egyre jobban elzárkózott, fia elől is.

- Komolyan Perselus, azt akarod, hogy a fiad megutáljon? – kérdezte a belső hang.

- Nem, egyáltalán nem… csak esélyt akarok adni arra, hogy boldog legyen! – felelte Piton.

- Most őszintén, szerinted mit érezhet, amikor az apja semmibe veszi… Ez pont olyan, mint amilyen a ti kapcsolatotok volt. – Erre azonban már Piton is felült és hangosan is kimondta felszínre törő gondolatait.

- Nem! Én nem bántanám a fiam, sem a feleségem! Én nem vagyok olyan, mint az apám! – Mikor rájött az általa kiejtett szavak súlyosságára, hirtelen megkönnyebbült. Végre rájött, miért is rejtőzik el szerettei elől. Mert nem akart olyan lenni, mint az apja volt.

Fáradtan megmasszírozta orrnyergét, majd fölkelt és szétöntötte a kihűlt bájitalokat. Ahogy ezzel végzett, erőt vett magán, és úgy döntött, elég volt a bujkálásból, ez az ő élete, az ő fia, az ő családja és az ő… talán majdani felesége.

Felhúzta szemöldökét és meglepetten meredt a vitrinre, melynek üvegében egy szinte ismeretlen férfit látott. Külsőre ugyanaz volt, de belülről mégis megváltozott. Most olyan tervei voltak, melyekért érdemes volt élnie.

Egy szerető család, egy gyerek, és egy nő, aki mellett leélné akár az egész életét is. Arcán halvány mosoly terült szét, és mintha a távolban egy nő halk, de annál boldogabb kuncogását vélte volna felfedezni.

- Látod anya… nekem talán sikerülni fog… - azzal fölviharzott az emeletre, hogy megkezdje családja visszaszerzését.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.