- Na, mire várunk? Menjünk be és indulhat a kínvallatás. – Kissé groteszk módon ezen csak Draco tudott nevetni, a többiek mind az előzmények hatása alatt voltak. Odabent helyet foglalva kínos csend következett. Kis idő múlva Ron törte meg a némaságot.

- Hogy történt ez? – Hermione arca elsötétült, és alig bírt uralkodni magán.

- Ilyen értelmes megjegyzést is csak tőled hallhatok, Ronald Weasley. Amennyiben a „hogy történtre” vagy kíváncsi, semmi újjal nem szolgálhatok. Gondolom annyit még te is tudsz, hogyan készül egy gyerek. Valamint adnék egy jó tanácsot – magasodott fenyegetően a srác fölé
- Amennyiben az előbbi mondatodban az „EZ” szócska a fiamat takarta ajánlom, vigyázz magadra, mert képes leszek és esetleg véletlenül rád küldök egy pár átkot. – Draco közben észrevétlenül a lány mögé lopódzott és lassan hátrálásra kényszerítette. Számított ilyesmire, de nem gondolta volna, hogy már az első öt percben ez lesz.

- Hermione, most ülj le szépen és nyugodj meg! Rendben? – A lány bólintott egyet, majd visszaült a helyére.

- Ne haragudj rám, csak váratlanul ért a dolog. Elmész több évre, aztán visszajössz egy gyerekkel! Én azt hittem… - Ginny félbeszakította testvérét.

- Te azt hitted, majd örökké várni fog rád! Igaz? Persze azt se vetted észre, hogy már akkor terhes volt mikor elment, mi? Ugyan már Ron, te sem lehetsz ennyire hülye!

- Semmi gond Ginny csak egy kicsit rosszul tűröm, ha a fiamat semmibe veszik… – Szúrós szemekkel nézett a vele szemben ülő vörös srácra, aki nyakát behúzva ült.

- Ez azt jelenti, hogy te tudtál az egészről, Ginny? – Harry hangja döbbent volt.

- Igen tudott róla, de megígértettem vele, hogy nem mondja el nektek. Amúgy meg mióta elmentem, jó, ha pár sort tudtunk váltani. Azt is késéssel tudtam meg, hogy megszületett a lányotok. – Apró mosolyt engedett meg barátnője felé.

- Amúgy meg minden külső kapcsolat meg volt tiltva, a mi érdekünkben – fűzte tovább a szót Draco.

- Ne haragudj Mio, de ki az apja? Tudom indiszkrét a kérdés, de ezt tudnunk kell! – Közben odasandított a szőke srácra. A fiatal nő, mikor ezt észrevette, harsány nevetésben tört ki.

- Azt… azt hiszitek Draco volt! Ez vicces, komolyan vicces… – Szemei már könnybe lábadtak. – Nem gondoljátok, ha a fiam egy Malfoy lenne, akkor szőke haja lenne és nem fekete?

- Akkor, ha nem Malfoy volt, kicsoda? – tört ki a kérdés a vörös srácból.

- Ez az, amit nem fogtok megtudni. Rajtam kívül összesen három ember tudott arról, hogy terhes vagyok! Ginny, az igazgatónő és Draco. Egyedül Dracónak árultam el, hogy ki az apja a fiamnak, de mielőtt letámadjátok, esküt tett nekem, hogy soha nem árulja el! – Itt jelentőségteljes pillantást küldött a mellette álló szőke fiúnak, akin semmi meglepettség nem látszott, ellenben majd szétvetette az idegesség, hogy a lány őt is belekeverte ebbe.

- Rendben akkor nem faggatunk tovább. Most meséljetek, mit csináltatok ez idő alatt? – Minerva hangja nyugodtan csengett.

- Ahogyan ön kérte, én letettem a gyógyítói diplomát, már dolgoztam három hónapot egy görög ispotályban – hadarta a szőke srác.

- Malfoy, mint gyógyító! Ez egy vicc ugye?

- Nem vicc, Weasley! Különben is Te mit csináltál ez alatt az idő alatt? – hangja fenyegetően csengett.

- Én harcoltam és nem elbújtam egy titkos helyen, mint egy patkány – sziszegte vissza.

- Ebből elég! – mennydörgött egy hang a sötétből, mindenki odakapta a fejét. – Weasley, maga se szégyenkezhet, hiszen harcolt az évek során, de Draco mit tehetett volna? Van egy lánya, akire vigyáznia kell. A halálfalók még jobban üldözik, mint magát, mert bosszút akarnak állni. Féltette a gyereke életét, ezért ment el, nem gyávaságból, ahogyan maga mondta! – Draco hálásan nézett az egykori tanárára, majd biccentett egyet. – Különben meg azt hiszem Ms Granger még nem mesélte el mivel töltötte az idejét. – Furcsán tekintett a nem messze ülő fiatal nőre, aki próbálta megőrizni nyugalmát. Draco ezt észrevéve az asztal alatt megszorította a lány csuklóját. Az vette az üzenetet és megpróbált higgadtan válaszolni.

- Ha ennyire érdekli önt mi történt velem, nyilván már tájékozódott egy keveset… – A férfi végigmérte a nőt majd vontatottan megszólalt.

- Való igaz… tudomásomra jutott, hogy ön is bájitalmesteri képesítést kapott! Mi több… ha jól tudom nem is akármilyen eredménnyel végzett az Erisz Akadémián. – Mindezt olyan hangnemben és arckifejezéssel mondta, mintha fizikai fájdalmat jelentenének számára a szavak.

- Köszönöm az elismerést, bár ezen szavak kimondása biztos nagy kínt okozott önnek professzor úr. – Piton összeszűkült tekintettel figyelte Hermione minden mozdulatát. Furcsa mód még magának se tudta megmagyarázni, de valami vonzotta a fiatal nőben.

Éppen valami frappáns válaszon törte a fejét, mikor az ajtóból halk nyikkanást hallottak. Persze mindenki odafordult, ekkor vették észre a három kisgyereket, akik meglepetten nézték a magas, sötét taláros alakot. Hirtelen Heléna szólalt meg.

- Juj, egy óriás denevér! – Kis kezeit a szája elé kapta.

- Nem szerintem inkább egy vámpír – egészítette ki az előbbieket Antonius. Közben úgy forgatta a fejét, mint egy bagoly.

- Á, dehogy! Ő csak a professzor! Elvisz minket, ha rosszak vagyunk. – Mindezt olyan higgadtan mondta a legkisebb Lupin, hogy azon mindenki meglepődött. – Most mi van? Anya szokta mondani, ha rossz vagyok, szól a professzornak, és ő majd elvisz… – Piton szája széle erre egy kicsit megrándult.

- Szóval, kedves Nymphadora. Nem lesz elég a gyereknek, amit az iskolában kap majd tőlem? Látom, már előre kapja a kiképzést. – Elég furcsán méregette a kis hármast, akik úgy néztek föl rá, mint valami furcsa állatra. Gondolt egyet, majd lehajolva a kicsikhez megijesztette őket.

Teddy és Heléna sikoltozva rohantak a szüleik háta mögé, Antonius viszont furcsán kezdte el nézegetni a férfit. Ő nem tudta mire vélni, így leguggolt a kisfiú elé. Hermione azt hitte, menten elájul, csak Draco erős szorítása tartotta még benne a lelket.

- Te miért nem szaladtál el? Talán nem félsz a vámpíroktól? – A kicsi megrázta a fejét. – Rendben, és a denevérektől, meg a zsákos embertől se? – Antonius ismét heves fejrázásba kezdett. – Akkor ennyire bátor vagy? Semmitől se félsz? – A kicsi elgondolkozott, majd belekezdett.

- Nem vagyok bátor, mert félek a gonosz bácsiktól, akik bántani akarnak minket. Néha szoktam álmodni róluk. Van egy nagyon csúnya is köztük. – Nagy levegőt vett - úgy néz ki, mint egy kígyó. – Bizonyításul bólintott még párat. Mindenki idegesen pillantott Hermione felé, aki hitetlenkedve bámulta gyermekét.

- Én soha nem meséltem neki semmit az itteni életről. Egyszer sem említettük előttük Voldemortot. Kincsem, honnan szedted ezt? – Gyorsan leült a földre a gyerek mellé, aki most fogta csak föl, hogy valami olyat mondott, ami a felnőtteket nagyon érdekli.

- Csak álmodtam vele, rossz volt, harcoltak. Volt még egy másik bácsi is azt hiszem… azt hiszem, már tudom ki… Ő – mutatott az asztalnál ülő Harry felé, aki kínosan mocorgott a helyén.

- Sokszor álmodtad már ezt? – kérdezte Piton a lehető legtürelmesebb hangon, mire a kisfiú csak bólintott. - Azt hiszem, a gyereknek látomása lehetett. Arra esetleg emlékszel, hogy ki győzött a végén?

- Nem, mert mindig fölébredek. Csak arra emlékszem, hogy elindul egy piros és egy zöld fény… aztán, aztán a szobámban vagyok.

- Nos, én még azon csodálkoztam, hogy tőlem nem ijedt meg! Ilyen lidérces álmok mellett nem is lepődök meg, hogy engem üdítő látványnak tart a kölyök – fűzte hozzá szinte csak magának. Persze Antoniusnak se kellett több, odahajolt Pitonhoz.

- Te vicces vagy! – mosolyogva rámászott a férfira, hogy az ölébe fészkelje magát. Perselus nem tudott mit tenni, csak kétségbeesve nézett Hermione felé, aki szintén rémült képet vágott. Végül fölállt karján a kisfiúval, majd a kanapéra ült.

- Nicsak, ezt is megértük, hogy a jó öreg Perselus karjaiban egy kisgyereket láthatunk – somolygott a háttérből Mordon. A kicsik, mikor meglátták odarohantak a kanapé mögé.

- Nicsak, Rémszem tőled jobban félnek, mint tőlem! Nem ironikus ez egy kicsit? – Közben a fészkelődő Antonius kényelembe helyezte magát. Melléjük mászott Heléna és Teddy is.

- Ez egy kicsit sokkoló volt – állapította meg Harry. – Hermione nem akarsz fölkelni a földről?

A lány még mindig azon a helyen térdelt, ahol az előbb még fia volt. Könnyeivel küszködve talpra állt, de még előtte egy pillanatra tekintete összeakadt a férfiéval. Folytatták a beszélgetéseket az asztalnál és a kanapén is folyt az eszmecsere. Persze a felnőttek úgy csináltak, mint akik nem hallják, de néha jót mosolyogtak Piton reakcióin.

- Te szoktál bájitalt készíteni? – tette fel az első kérdést Antonius.

- Igen szoktam. Tudod, bájitalmester vagyok – fintorodott el az előbbi kérdésre.

- De jó én is az akarok lenni, mint a mama!

- Szoktunk neki segíteni… néha – folytatta Heléna.

- Ez igaz Ms Granger? Valóban szoktak segíteni? – nézett furcsán a nőre.

- Igen. Nincs velük semmi gond… segítenek odahozni a hozzávalókat. – Szemei ismét megteltek könnyel, bár igyekezett palástolni érzelmeit, ez most nehezen ment.

- Nyugodtan menj és pihenj le, majd én fedezlek. Antoniusra is vigyázok – súgta oda neki Draco. A lány csak bólintott egyet.

- Bocsássatok meg, én most felmennék a szobámba. Eléggé kifárasztott az utazás. Draco gondoskodnál Tonyról? Köszönöm.

Azzal elindult fölfelé a lépcsőn. Amint kiért, szinte azonnal elkezdett zokogni, gyorsan szedte a lépcsőfokokat, míg elérte a szobája ajtaját. Az asztalnál ülők közül senkinek nem tűnt föl a dolog kivéve egy személyt. Harry kis idő múltán a lány után ment. Volt egy olyan érzése, hamarabb megtudja ki Antonius apja, mint azt gondolták volna.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.